Szpész
Sajnálom Sálingot, mert kötve hiszem, hogy visszamenőleg nyalka huszára, majd kemény harcban elesett mártírja akart lenni ennek a goromba viccnek. Akit most egy ország (kéretlenül) szán és a mellére tűz, mint a billentyűzettel kivívott szabadság matricáját. És sajnálom Lázárt is, amiért egy 39 éves, állítólag tanult ember elkésik felnőni a pozícióján túl saját magához. Beszól ennek-annak, sértődötten cáfol s míg ő maga rendre visszautasít, másokat színvallásra buzdít. Mindeközben látványosan ugrál, mint akiben érlelődik egy hascsikarás. Minden megvan ebben a mezővárosi avatárban, csak az nincs, amit az ember alanyi jogon vár el egy politikustól: alázat. Bánná a fene, hogy ért mindenhez a családügytől a trafikig, vagy hogy Hódmezővásárhely népe tankolja az Audiját, esetleg Svájcban lézeng, ha lenne benne némi fegyelem. Legalább kifelé. Legalább "lefelé". Mert az a helyzet velünk, hogy egy gonddal kötött nyakkendőnek képesek vagyunk elhinni mindent, ha kamera veszi. Játsszon hát, de ha játszik, tegye komolyan, és közben kapcsolja ki az irónia gombot, tekerje lejjebb a gúnyt a mosolyából, mert ő, a nemzet színésze nem más, mint egy eltartott. Sáling ezt tudja. És ha van esze, nevet a markába, aztán továbblép. Már beírta magát oda, ahova kell. Például a Lázár János szócikkbe a Wikipédián.
Máskülönben sajnálom a magyarokat is, hogy lenyeletik velük ezt az ál-meglepődést. Mert elhiszem én, hogy az internetes hozzászólások módszeres kinyírása, a reklámadó tervezete, az Origónak küldött fedélzeti nyakleves és a Tolvajkergetőkre adott Facebook-szájkosár így, ömlesztve sok egy kicsit. Sok. De csak egyszerre. Ha egyesével nézzük, nincs ebben semmi meghökkentő. Az, aki képben van, valamennyire szereti és érzi a sajtó szagát, az írott szó erejét, netán volt alkalma valaha eligazodni, netán eltévedni a hírgyárban, tudhatja: ezen a terepen valójában semmi sem bonyolult.
Az igazság sajtópartizánjait már akkor mesterlövészek figyelik, amikor még csak gondolnak a bűnre. Ebből adódóan az újságírói munka akadályozásához, de akár a személyes ellehetetlenítéshez káprázatos eszköztár áll rendelkezésére az ellenérdekeltnek. És azt nem is fél használni. Mennyivel jobb annak, aki egyenesen a hatalom mellé szegődik tudósítani! Az legalább minden reggel tudja, hogy nincs strapa, ma se vész kárba sok agysejt: előrajzolt, tetszetős sablonok vannak, mint a hímző szakkörön. És ez ugyanígy volt 50, 10 éve, és ugyanígy van ma is, legfeljebb kifinomultabb az előadásmód és megkeményedett a lélek.
Hát így lehet, hogy a hírek 2014-ben csak közvetve szólnak az életről és az azt fogyasztó közönségről. A valóság megismerésének igényéről javarészt leszoktak az olvasók, mert vagy nem fér hozzá az újságíró vagy ha mégis, nem veszik fel a gyerekét még a körzetes iskolába se. Az újságírást érdek és befolyás írja; felváltva szól napi szembeköpésről és napi betevőről – ha úgy adódik. A hirdetőről szól, igen, a barátainkról, a tulajdonosról, a kiszolgáltatottságról. S hogy ez mitől újdonság? Legfeljebb attól, hogy ritkán vallja meg bárki.
És derűlátásról is szól, mert évszázadonként feltűnik egy Sáling.
Bereczki-Csák Helga
