Szex és New York 2: a nők, akik nem mi vagyunk

Ami nem biztos, hogy értékes élet, nem egy garanciális mennybemenetel, de azért évente egy hét mindenkinek járna az effajta luxusból.

Az első 10 perc azzal telik, hogy összerezzenünk: húzhat akármilyen több ezer dolláros cipőt a lábára Sarah Jessica Parker, a feje attól még mindig nagyon-nagyon overdose-os, ami a csajmagazinokban elmegy valahogy egy ötször három centis fényképen, de a cinema falán meglehetősen ijesztő. A dekoltázsán és a közepes színészi alakításán kívül nincs olyan említésre méltó adottság, ami a sajátja. A másik kettő a frizura és a smink, ami ugye gyári. Ahogy ő is, mindhárom barátnője csontsovány, igazi (a férfiak által preferált) formák nélküli, bár ne maradjon el a főhajtás előttük: erőszakos, látványos szépségsebészeti beavatkozás egyik főszereplőn sem látszik – se közelről, se távolról.

A klimaxszal küzdő Samanthát alakító Kim Cattrall (aki az életben is a korelnök közöttük) simán felveszi a versenyt a fiatalabbakkal, és nem csak esztétikumban: a másik három nő tehetségére vagy ráhúztak egy csatornafedelet vagy egyszerűen megrekedtek a szerep által elvárt minimumnál. Az egyetlen fejlődőképes jellem a szexéhes szőke. Rajta még látszik, hogy élvezi a játékot. Szegény Charlotte (Kristin Davis), ha lehet, egyre egyszerűbbé, bugyutábbá válik – ha lesz harmadik rész, abban legfeljebb élettelen próbababa szerepét bízzák rá valamelyik Valentino-kirakatban. Egy kétgyerekes anyát egyébként is nehéz érdekessé tenni, de úgy tűnik, senki nem is akarta, még akkor sem, ha a karaktert ráépítették a zsidókérdésre és a kóser tradícióra. Mirandának (Cinthya Nixon) ugyan vannak jó pillanatai, de az még kevés ahhoz, hogy hosszú távú memóriánkba vésse magát az élmény. Darabos, férfias, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nehezen bír el a hetero szereppel, amikor a való életben leszbikus. 

Az alakításokban sok a nyávogás, kevés a szín, amit – önkiegyensúlyozó reflexként – erőnek erejével a ruhákkal és az arabus hangulattal pótol a néző. Olyan, exkluzív környezetbe helyezett két és félórás divatbemutatót látunk, ahol nyilvánvaló, hogy számunkra egy ottani szalvéta, de még egy patent sem elérhető. A film háromnegyedének helyszínéül szolgáló Abu-Dzabinak viszont soha jobb reklámfogást! Kezdődhet az amerikai megszállás: vélhetően hátat fordítanak a népek Dubajnak, bár az sem egy kifejezett porfészek. Legyünk őszinték: erősödik a gyanú, hogy bizonyára kiváló üzletember, de Michael Patrick King nem a legzseniálisabb rendező-forgatókönyvíró-producer. Ingerlően erőltetett például a kultúrkritika: arab chips, arab sült krumpli, a talpig fátyol kérdéskörének primitív fejtegetése.

Lehetett volna a film sodróbb, cselekményesebb (válás, tányértörés, terhesség, emberakasztás, akármi), ehelyett akkora lózungok hangoztak el benne, hogy a pattogatott kukoricánk visszabújt szégyenében a dobozba. Mert az rendben van, hogy a nézők 89 százaléka nő, de azért a visszakapni a régi életem jegyében Hetente két napra költözzünk külön, mert mi két ember vagyunk a házasság után is; mi most már mindig együtt leszünk, nem lehetnek titkaink; megcsókoltam, bevallom – azért nekünk is sok, azaz nagyon kevés. Nem kell Szolzsenyicint idézni, de most már tudjuk, hogy Diorban nehéz okosakat mondani. Ráadásul az előzetesben beígért több szex, több humor egyszerűen elmaradt. Mr. Biget megszoktuk, a holland építészből keveset mutattak, azt is csak hátulról.

Filmet azért néz az ember, hogy egy kicsit sztár legyen. Egy távoli valóságban kibontakozni: katonákat halomra lőni vagy éppen életet menteni, de akár autó motorháztetején lihegni, vérmérséklet szerinti önmegvalósulás, amit a színésznek adunk ki bérbe. A Szex és New York 2 esetében mindezt elég drágán tettük meg. 

Bereczki-Csák Helga