Nincs az Istenre bízva semmi

Egy kismama annyi rizikószűrésen esik át, hogy nem fér ide. A terhességenként levett vérből néhányszor már meg lehetett volna menteni egy szétlőtt csecsen falut. Méricskélik azt a drága gyereket széltében, hosszában, becsült súlyra, kis pofára, néznek ritmust, áramlást, kakát a vízben, és ki tudja, még mit. Szigorú, előre deklarált határértékek között kell növeszteni a magzatot, nem mintha az attól eltérő nem lenne normális. Hajlamos az anya azt hinni, ha a kis tojás-, gömb- vagy léggömbfejűnek két milliméterrel hosszabb a combcsontja a korának megfelelő átlaghoz képest, annak egyértelmű következménye, hogy ő lesz a következő Heidi Klum.

Mielőtt még feltalálják a következő dimenziót, és elkezdik azt ultrahangra alkalmazni, azért tudjunk róla, bármennyi kötelező vizsgálaton esnek át a nők, biztosra sosem mehetnek. A külföldi laboratóriumokban végzett méregdrága analíziseket a többség azon félig álszent sugalmazástól fűtve végezteti el, hogy egy gyermek, egy egészséges gyermek életéért semmi sem drága. Így is van. Mindaddig, míg az ösztönös biztonságvágy át nem hajlik remegő félelembe: fogyatékosságtól, hiányzó lábujjtól, oxigénhiánytól, nyitott hátgerinctől. Nincs az Istenre bízva itt semmi. Tökéletesen „működő”, érett újszülött esetében is fellélegezni körülbelül csak akkor lehet (azt is csak óvatosan), amikor már elballagott az óvodából. Addigra talán kinövi a sztenderd gyerekbetegségeket – az anyja.

Bármilyen elképesztő, 35 fölött nem minden nő azzal foglalkozik, honnan hová tartanak a ráncai. Ebben a korban jó, ha az életéről tudja ugyanezt meggyőződéssel kijelenteni. S ha kijelenti, általában akkor jöhet egy gyerek. Vagy még egy gyerek. A terhesgondozási protokoll olyan vizsgálatot is előír számukra, ami ésszerű a biológiai (atom)óra miatt. A genetikai tanácsadó előtt ülni azonban mind a mai napig valamiféle halvány stigma. Jeges rémület. Reménykedés. S ha minden rendben, (a „népítélet” szerint) kegyelem.

A szülő nők számára minden rendelkezésre áll a jógától, a Bach-virágterápián át a babaszoba szellemtisztításán keresztül az unatkozó édesanyák által összehányt, pusztán sorstársak rémisztgetésére szolgáló internetes fórumig. Hogy 9 hónapig félelemben kell élni, arra viszont nagyban rájátszanak a felelősséggel együtt a kizárólagosságot is csúcsra járató vitaminreklámok, a szájhagyomány útján fertőző terápiák, kivonatok, tágulást könnyítő teák. S nem mellékesen a várótermek és laborok sosem tompuló szaga.

Mind emiatt a nők nem későn szülnek, hanem időben. A maguk idejében. Aszerint, mire predesztinálja őket az aktuális életfázis. Mennyire képes kezelni magában a félelmet, lehajigálni a külső ingereket. Talán azért szültek anyáink korábban, mert mertek korábban szülni. Arányaiban előbb volt munkahelyük, esetleg kiutalt lakásuk, széncédulájuk, 10 napos szoboszlói SZOT-üdülésük. De a Down-kórt csak hírből ismerték. Nincsenek tehát mikorok. Ebből a szempontból nincs tudatos nő, karrierista nő, öreg nő – anyák vannak. És a hit bennük.

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu