Megtévesztő szürkeség
Kevesen kaptak azért babérfonatot a hajukba, hogy bugyira vetkőztetett nyelvtannal megírták a hétköznapjaikat. Vitéz Tarjáni Győző például nagyon közel állt hozzá, de a netes naplóvezetésnél a televíziós reáliti mégiscsak komolyabb iparág, ott reggeltől reggelig kamera lóg ki az ember fenekéből, nincs érkezés írni; az autogramhoz is dublőr kell: két szó, ráadásul tulajdonnév, ékezetes betűk, gy is van benne – tiszta strapa. Mutatósan élni viszont lehet belőle.
Nem úgy Szakács Béla: egyetlen gazdagsága a rajongótábora. A hozzászólók a családtagjai. Ha ők nem lennének, belehullana a masszív debreceni őszbe, kikezdené a könyökét az apátia. Ténylegesen azonban egy fenét lenne depressziós: ezt az úri létállapotot csak hallomásból ismeri. Hát épp ez az! A romlatlannak megmaradt, primitívbe hajló egyszerű szemlélődő, az agyalás nélküli tömény szürkeség, a mások által velejéig át sem élt, mégis elunt múlt avatatlan bajnoka valahol ott tanyázik bennünk is, mindannyiunkban (benned is!), csak ódzkodunk elővenni. Még lelepleződne tökéletlenségünk. Márpedig átlagosnak lenni manapság sokkal több, mint szégyen. Az bélyeg, az szánalom, az áthúzott akta, az az utolsó göröngyig műgonddal előkészített verem a halottnak. Ma menőnek kell lenni: végzettséget halmozni, Burgaszban nyaralni, síelni menni, welcome drinket inni, nem vegyülni. A valóság meg úgy néz ki, hogy a háromdiplomások a lúdhúr között kúsznak állásért, kelendő a vakációra felvett, szigorúan forint alapú hitel, a köszöntő italokat kommersz vodkával alapozzák (az nem büdös), a csillogó társaságok pedig leginkább azt várják, valaki kérje már a számlát. Mindannyian Szakács Bélák vagyunk. A többi, ami ránk rakódott, szocializációs kosz.
Szakács Béla megosztja a népet. Mióta publikál a Cívishírre, és olvasottság tekintetében kenterbe veri a napi politikát, az Oscar- és Pedofil-díjas Roman Polanskit, Kósa Lajos illetményeit, a szumátrai tragédiát, a román parlamenti naplementét, a záhonyi földrengést, sorra teszik fel a kérdést: ki ez? Normális? Nem tud írni? Tud. De hiába is magyarázom, hasonlat kell, kézzelfogható. A filmgyár a beteg, a hülye, az aberrált karakter megformálást kizárólag zseniális színészre bízza. Mert normálisként normálist játszani nem nagy kunszt. Éveken át következetesen halmozni a helyesírási hibákat, a köznyelvbe azóta beágyazódott szófordulatokat gyártani nem is akármilyen tehetség kérdése. Persze falra hányt e laudáció: sokak szerint Szakács Béla így is csak egy nyomasztó idióta marad – a többiek pedig e nélkül is szeretik tovább.
Szakács Béla csak írjon! Erre hivatott. Mi mást kellene még tennie? Menjen a parlamentbe? Újságot olvasni itthon is lehet.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
