Lenyelt halál

Ameddig egyetlen ráadás napért, a tisztességes búcsúért sóvárog, imát mond, toporzékol az élettelen test felett valaki (anya, pap, cinkostárs, hospice szakember), addig csak veszteség van.

Nem tudni megbékélni kizárólag a felfoghatatlannal lehet. A halál épp ilyen. Bár kezdettől fogva arra treníroz rendíthetetlennek hitt mindenségünk, az agy, hogy a harangszóval felvezetett fakereszt nagyon is benne van a pakliban – szeretteink is titkon erre utalnak, mindahányszor elhangzik a vigyázz magadra –, az életünk fenemód nincs berendezkedve semmiféle hirtelenségre. Míg tartós betegségnél rosszul álcázva, de teljesen nyilvánvalóan készül az ember (a beteg halni, a rokon túlélni), egy balesetnél nincs szomorkás caplatatás az enyészet szikes, meglehetősen fantáziátlan talaján. A tragédiák során a hit hal meg igazán. Abban, aki itt marad – mégpedig az abbéli, hogy van értelme élni.

Ha azonban létezik morbid toplista a legértelmetlenebb halálnemek között, a vízbe fulladás mindenképp a feketével szegélyezett élmezőnybe kívánkozik. Magától értetődik: minél égetőbb egy nyár, annál többet „lakmározik” a hínáros, avagy kockaköves végtelen. A Balaton, a Tisza, a Szamos, a nagybajomi tó, a szendrői munkaterületen tátongó, feltöltődött gödör, a fertőrákosi ház medencéje, a Káló-csatorna ezen a nyáron fiatal tüdőkbe szivárogva fojtott meg sorsokat.

Milyen az ember! Bár ugyanúgy élet, ugyanúgy emberi mérték, mégsem ugyanazt érezzük, amikor vodkától fűtött, kánikulában párolódott testtel, az össznépi ájulás hajrájában végzi valaki a mélyben, vagy ha egy gyerek vész oda. Mert 35 évesen már biztonsággal eldönthető (részegen is), hogy tudunk-e úszni vagy csak a népszerűségben akarunk fürdeni, 4 évesen viszont még az úszógumi színe, a fürdőruha szoros megkötője jelenti a nyarat. Mielőtt azonban a valóban felelősséggel,h és számot adni is tartozó, ám a gyermeke halála miatt lélekben örök életére – de még a következőre is – alámerült szülőket lőnénk a Dunába, talán érdemes lenne, a könnyeken át, tisztázni ember és víz viszonyát.

Ha folyton azt sulykolják, hogy hideg és vad és cápa és kavics és örvény és nem ér le a lábad és veszélyes, abba tényleg bele lehet halni. Mert az ember ilyen: szeret kicsit belehalni abba, amit nem engednek. Ha azonban egyszerűen csak azt mondanák róla, erő, meg lehetne tanulni nem kihívni szkanderre. Ilyenek vagyunk: csak attól nem félünk, amit nem ismerünk. 

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu