József Attila mentségére
Mama. Bele lehet abba halni. Nem egyszer, de egymás után kétszer is, mikor nincs ott az anya öle. Mikor máshol van. És nem csak az ölével, beérné a gyerek a hajlott háttal, a koszos körömmel. Beérné az anya kezével akkor is, ha az a ferencvárosi szappanszagban csak olyan csirkecsontot adna, amit másodikként lehet lerágni – valaki után. De nincs a mama, csak a gyomorban lögybölő, elmét szétzúzó szeretetlenség van, ott az öcsödi lelencben, ahova beadta, itt a sírja fölött, amibe a nélkülözés elől, a nyárban is fázó gyermekei elől szinte önként mászott az asszony, akinek a bánattól szürke lett a kék szeme. A lányok vannak, a nővérek: ők erősebbek. És ez a kicsi fiú, aki teljes testében mindig azért remeg, el ne engedje az anyja a kezét. Attila, akinek ötévesen elengedte az anyja a kezét. És soha többé nem is fogta meg úgy senki, hogy abból érezni lehessen: újra gyerek vagy, megteheted, hazaértél.
„A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.” (Kései sirató)
Márta. Ez a lány olyan volt, mint jóleső, nehéz vacsora után a gyötört álom, a megveszekedett éjszaka. Márta mindent hozott: eszméket, neves apát, ápolni való köröket. Letette az asztalra, szétterítette Attila előtt a keményített, dísztelen damaszt szalvétákat, majd enni kezdtek. Falatozni kimérten, csendben, rágni lassan: tanokat, hitvány hangulatot. Az étkezés után azonban Márta kitolta maga alól a széket, és Londonig ugrott, mielőtt nőül ment volna ahhoz, akit nem szeret. Két év levelezés után azzal szerelte le a költőt, hogy alkalmatlan egy család fenntartására. Ennyiért azonban kevés nő tagadja meg a másiktól és magától a testi örömöt.
Judit. A szőke démon, aki a mama képét fejére állítva idézi meg. A férfi egy gyűlésen szónokol, kiszúrja a nőt a tömegben. Hogy az érzék rossz-e vagy szerencséje nincs, nem tudni, de rossz választás. Nem anyai kényszerből, ő léha kedvtelésből veri, „éhezteti”, alázza, űzi a férfit, aki egyébként sem tudja soha, éppen hol jár. (Honnan is tudhatná, hogy 21 évesen ez már élete dele, amire hamar megérkezik az alkonyat?) Judit gonosz, él és dolgozik az erővel, öntudattal, a szikár hidegséggel, ami adatott, amire Attila felnéz, amibe bele is képzeli magát. De ami mégsem az övé.
Edit. S most nyúljon el, uram, e keskeny kanapén, húzza fel a térdeit, hogy ne fusson ki lábából oly könnyen a vér, meséljen. Meséljen a mamáról. A pszichoanalitikus könnyű, lágy nő, szép esésű vállak, menedéknek beillő hajzuhatag. A személyiségzavart csak súlyosbítja a gyönyörűnek tűnő, igaz, néha összefolyó kép. Megannyi megéltnek hitt érzelem, porból felvert, fűcsomók alól kiásott lángolás. Egy utolsó előtti elutasításért elég nagy ár.
Flóra. Beteg szerelem. Szerelmes betegség. Míg mielőtt odaadod magad a szárszói sínnek, a földnek, aminek hátán élni kezdettől fogva nem volt túl vidám, még jön egy nő, egy sugárnyaláb, egy gondolatnyi utalás a boldogságra, de nem, mégsem az. Nem ő az. Vagy éppen ő az, csak nem most. Nem, majd később. Vagy nem is itt.
Csoda hát, ha Nagyon fáj?
Asszonyok szorításában, gondolatok fogságában, utat nem találó férfimagok fullasztó töményében elmosódott arc vár vigasztalást, feloldozást az életért, amit kapott. Van-e más, aki felmentheti József Attilát a születése napján, mint mi, nők? Akik írni hagytuk. Élni nem.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
