Eljátszott várostábla
A fénylő-termő lankákat kisajátították a maffiózó szőlészek, az ingatlanárak tekintetében elérhető falvakban pedig nincs posta, se Rossmann, naponta két sárga busz jár, faxról meg még nem is hallottak. Pedig ezek nélkül egy civilizációhoz szokott, magyar metropoliszban tobzódó ember számára élni nemcsak lehetetlen, de eleve felesleges is, mi több, bűn.
Nem találkoztam még olyan betonkoptatóval, akinek nincs apró településen rokona, barátja. Ahonnan a házi pálinka, a kutyaharapás 15 évvel ezelőtti hege, a sztori a cseresznyelopásról, a disznó farkát fogó bátorság jön; ahonnan az újságpapírba tekert (autóban koccanásmentesített) üveg kovászos uborka, az első, vadles mögötti, kajla szexuális kísérlet élménye kísér. Biedermeier képek ezek, szövött fedelű könyvbe írt, cifra naplójegyzetek, amik közé berohadt a préselni odatett diófalevél. Pedig az is tűrhetőbb, mint a gázolaj szagú valóság: a legtöbb városi számára minden vidéki paraszt, tanyán él, tájszólással beszél, gumicsizmát hord, puszta kézzel kiszedi a csirkéből a tetvet, a nagy kutyából a kicsit, de orvoshoz akkor sem megy, ha lerohad a lábujjáról a köröm. Bizonyára ilyen honfitársaink is vannak, nem is kevesen, de azért falun van még más is. Például térkép, jobb híján hetedikes földrajz atlasz, amiből kitűnik: Magyarország népességének csak valamivel több mint fele él városban, az urbanizációs szint pedig ezzel a 64 százalékkal bőven az európai átlag alatt van. Szóval városba születni semmi más, mint helyrajzi kérdés, legfeljebb is csak mázli, kiváltság (ha az), és nem érdem. Nem felsőbbrendűségre okot szolgáltató tény.
Ez itt nem Belgium, ahol a városlakás 97 százalék fölött integet és nem is a legtöbb skandináv állam, ahol 200-as lélekszám felett már városi rangot osztanak. Vannak nálunk, sebzett Hungáriában, kérem, olyan városok, hogy a panorámán, az infrastruktúrán egy keveset látott iowai farmer is szétröhögné az agyát. Magyarország – a maga mindenével együtt – egy jó nagy majorság, amit kiemelni valahová legfeljebb a gyerekeink fognak. (Minket úgyis elvisz a távhő vagy a devizahitel). Szóval, hogy majd jó helyen kezdjék el kiásni a barackvirágos jövőt, nem érdemes őket a Fifth Avenue-hoz szoktatni. Vidék kell nekik, talaj, láp, reccsenő palló – legalább nyárra. Még ismeretlenül is sokkal inkább otthon lennének ott, mint a kommandós, a nomád, az agyagozó és a fogyókúrás táborban. A szünidő élmény legyen, ne ismeret. Akkor érzi jól magát, amikor retkes a ruhája és álló nap semmit nem eszik. Mert nincs rá ideje. (Egyébként is ritkán hallani nyáron éhen halt gyerekről – lakótelepi játszótereken az unalomtól félholtan vergődőről annál többről).
A gyerekek nem hülyék. Azt, hogy a tehén lila, azt a felnőtt hiszi a városi gyerekről, nem a gyerek a tehénről. Nincs legenda. Ahol közel a föld, ott a gyerek két perc alatt feltalálja magát. Azonosul, összeszokik, érintetté válik. Nem fogja bánni, ha akadozik az internet. Aki elfogadni képtelen, az a felnőtt. Lehet, hogy öntudatlanul, de gigabájtosával adagolja a gyerek fejébe, hogy a település nevét jelző táblán kívül büdös bunkók laknak, akik csak a piacot látták közelről, a posztmodern kiállítást fel sem fognák. Igaz, mi sem. Csak mi eljátsszuk.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
