Az élethez nem kevés flegmaság kell. Hanem sok

Akár egy létrát. Aminek használatához venni kell a fáradságot. Mert Gerlóczy Márton nem egyszerű eset. Utálatos és idegesítő zseni. Aki legutóbb azzal citerázott az ember idegein, hogy könnyűszerrel bejárja a világot, és az élete voltaképpen nem egyéb gurulós bőröndbe zárt szakadatlan mámornál (Check-in, 2012), most meg egy sötét, szinte szociopatikus regénnyel támad egy gangos bérházból. Azaz –ról. Amibe az olvasó már az első percben beleszorul. Érzi a penész és az állott mosogatólé jellegzetes szagát, ami hozzátartozik az ilyesfajta pesti gettóhoz; látja, hogy nem látja a fényt. Mi több, tudomásul is veszi.

Ide, mosdatlan testű és szájú házfelügyelők, szeretetlenségben felnőtt rockerlányok, riadt prostik és demens öregasszonyok közé költözik egy normális ember, aki semmi mást nem akar, csak egy létrát kérni kölcsön, aminek segítségével felszerelhet hullafoltos garzonjába egy térelválasztó függönyt. Nem csoda, hogy a ránézésre sem túl bonyolult manőver kivitelezése kitesz egy egész könyvet, hiszen zakkantak között egy ép elme nem sok diadalra számíthat.

Mindezt úgy adja elő Gerlóczy, hogy az ember komolyan szánni kezdi az antihőst, olvasás közben szétnéz a szobában, hova lehetne leteríteni egy matracot, hogy ettől a galambszaros-csótányos-papírfalas nyomortól, ha csak egyetlen éjszakára is, de megmentse a fiatalembert. Pedig ez az egész csak komédia. Jókora fintor. A szerző a kortárs magyar próza Gordon Ramsay-jaként szándékosan félrevezető, szenzációsan alkalmazott precíziós módszerekkel ábrázolja a málló bérházat mint a hitványság és a feleslegesség csúcsát. Átvezetés, ilyen módon mellébeszélés nélkül köpi bele az ember szemébe: a városi létezés bugyraiban ismerd fel a saját poklodat! A pókhálóinkkal, a repedt falainkkal, a kávéfoltos asztalterítőinkkel saját magunknak kell elszámolnunk akkor is, ha letakarjuk őket egy kis tányérral vagy eléjük biggyesztünk egy vázát.

Gerlóczy nem csűri-csavarja, rügyezteti és simogatja, hanem pakolja a szavakat. Csípőből tolja a magyar nyelvet, ami a keze alatt olyan eszközzé válik, amivel bármit, de bármit megtehet az olvasóval. Ennek révén ott találjuk magunkat a gangos bérház belső udvarának közepén, amint bámulunk felfelé – eközben eldönthetjük, összeesünk a szédülettől vagy erővé alakítjuk a fordulatszámot.

A Létra – mérhetetlen flegmasága révén – nehezen szerethető mű. Mert miután az egyetlen normális lakó a kölcsön létráról belefúr a plafonba, megüti az áram, élet és halál határán beszakad a beton; a másik oldalon egy madárfüttyös, émelyítően rokokó, fényben fürdő és a boldogságtól lucskos vidéken találja magát. Ahol minden van. És ami van, az jó, szép, élvezhető. Ezzel Gerlóczy olyan oppozíciót teremt a regényen belül, hogy az embernek egymás után kettőt fordul a gyomra; a falu – annak ellenére, hogy minden adott benne, ami a gettóból hiányzik: terasz, ruganyos fűcsomók, sebes vízfolyam – épp oly élvezhetetlen, mint a város.
Amíg az író szándékát meg nem másszuk, amíg nem válik világossá, hogy az élethez nagyon is kell ez a fajta flegmaság: a szívbaj nélkül áradni hagyott vélemény, a rossz rosszként való ábrázolása, a dísz mögötti üresség megkongatása, addig nem kell létrára mászni. Az életünk hazugságait, benne a csótányokkal, cselédlépcsőkkel, zárakkal és a hozzájuk tartozó, minduntalan föld nyelte el kulcsokkal úgysem látnánk róla. De lehet, hogy semmi mást sem.

Aki viszont figyel és belső sérülés nélkül képes átengedi magán a Gerlóczy-féle gunyorosság pengeélét, az rájön, egy jó hányás néha igazán felszabadító tud lenni. Akár keserűtől, akár édestől romlott el a gyomrunk. Odalent nincs különbség. Ahogy odafönt sem lesz.

Gerlóczy Márton: Létra
Scolar Kiadó, 2013
112 oldal
Ár: 2 450 Ft