Akik már az angyaloknál vannak

Sűrű lehet ez a két nap a mennyben! És tulajdonképpen könnyű is. Hogy húznak-e fehér inget az ünnepre, ott nem számít. Az se, hogy 31-én még 600 forint egy csokor krizantém, elsején ugyanaz (ugyanannál) már 750. Boldog gondtalanság. Mozgolódnak a lelkek, az bizonyos. Mert figyelni kell: figyelni, nem azt, hogy ki jön el, mit hoz, milyen fényesen világítanak, mű-e a virág, lefagy-e reggelre, hanem azt, hogy ki gondol velük. Halottainknak ez a sors jutott: csak annyira élnek, amennyire emlékezünk rájuk. Otthon, messze, akárhol. Rövidgatyában ugyanúgy lehet. Függetlenül attól, látványosan simogatjuk-e a sírkövet, ki nyeri a zokogási versenyt, ráégetjük-e a faggyút a körmünkre, megszámoljuk-e, több-e a mécses a szomszéd fedlapján (pedig az de egy gané ember volt…), Pistike, te meg mi az anyádért játszol a gyufával, itt nem lehet. Ilyen ez. Műsor. Kirakat. Színház.

Úgy járunk a temetőbe, ezen a két napon főleg, mintha ott egytől egyig szentek nyugodnának. Pedig emberek pihennek. Mindenfélék. Istenfélők mellett csúnya szájú lázadók, szomorú asszonyok, vétkes autós, hazug politikus, uzsorás, korhely, ragadós kezű téeszelnök; hirtelen haragúak, hűtlenek. Akkor a legigazabb az emlékezés, ha az embert idézzük meg, és nem az immár vigyázzban, selyemblúzban, nyakkendőben imára kulcsolt kézzel fekvő hibátlant. Aki és amilyen egyébként ő sohase volt.
Halottról jót vagy semmit – miért is? Visszatér, és elgáncsol a sötét szobában? Ránk gyújtja a házat vagy postán küld egy cipős doboznyi rontást, átkot, fejtetűt? A föld alatt, a felhők felett nem eszményképek korhadnak és lebegnek, hanem a szeretteink, jóból és rosszból összegyúrt darabok belőlünk, amiket elengedtünk, akiket útjukra bocsátottunk.

Egy bölcs édesanya mondta nem sokkal az után, hogy gyermekét fehér virágok között elnyelte a föld fagya, két dolgot tehet: vagy elmerül az itt maradó űrben, és ezentúl, amíg él, hordozza keresztül a városon a megszakadt szívét egy nyikorgó kerekű talicskában, hogy mindenki hallja – vagy megtanul örülni annak, hogy ennyi (nagyon kevés) éven át is volt egy okos, kedves, nagyszerű gyermeke. Így tett. Megtanult újra járni, beszélni, enni, karácsonyfát állítani nélküle. Az ilyen kemény szavak, az ekkora bátorság elnémítja az embert. És a hömpölygő csendben arra gondolunk, milyen tökéletlen a gyászunk, a halottakhoz való viszonyunk. Hogy képtelenek vagyunk szeretni annyira – nemcsak a távozót, de – magunkat és az életünket, hogy megengedjük az elmúlást.

Mindenki, aki megszületik, eleve győztes. Mert esélyt kap. Tévedés! Nem arra, hogy jó legyen, mert nem mindig lesz jó. Sőt, gyakran elég rossz. De esélyt kap az életre. Aminek ugye van kezdete meg vége. És még így is megéri. Emlékezzenek ma az emberre, mindegyikre, akinek ez megadatott.

Én háromra. A nagyapámra, aki vélhetően most is az ördöggel kártyázik és jobban örülne, ha a Lila Akác nevű egység kertjében nyújtóztatná a derekát a temető helyett, aminek a meredekét ma majd olyan sárban másszuk meg, hogy öröm lesz nézni. A motoros fiúra, akit elcsapott egy barom autós; akinek a mai napig hallom a hangját. És a fiatal lányra, aki már nem hívott vissza. Majd később beszélünk. El akarom neki mondani, milyen kemény és bátor anyukája van.

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu