Aki megölte Balla Irmát
Balla Irma tragikus halálát akkor sem kísérné mérsékeltebb figyelem, ha nem egy néhai önkormányzati képviselőről lenne szó. A módszer – amit jogi terminológiával brutális kegyetlenségként írnak le, de amivel magyar paraszti nyelven csak egy vadállat „dolgozik” – a körülmény, mármint a senki nem tud semmit, a valaki látta, de nem hallotta vagy éppen hallotta, de nem volt nála a szemüvege; egy mobiltelefon mint különös utat bejárt koronatanú feltűnése; egy használt bugyi mikroszálrendszere akár egyesével is húsos karajcsontot szolgáltat a népnek: nesztek, cuppogjatok addig valamin, míg ki nem derül az igazság. Már ha kiderül. Most éppen azon megy a barchoba, ki lehetett az asszony szeretője, aki gyakorta feltűnt a Bercsényi utcai családi háznál. Ennek érdekében meghurcolják a fél hivatalt, végül mégsem a képviselők közül való a titkos szerelem, de a renomén azért üt egy vájling méretű lyukat a gyanú csupasz ökle. A bulvárlapok újságírói a tárgyalóteremben ekkor szinte szünetért kiáltanak, rosszul lesznek, sírva futnak kifelé: legalább egy városi elöljáró lett volna… – de hát így rákakált az eljárás a holnapi címlapra.
Ám aki Balla Irma végzetét okozta, most (még) nyugodtan ül a fenekén. Alaposnak tűnik a bíróság: meghallgatták már a pici kutya bolháját is. Csak az áldozat gyilkosáról nem tudunk semmit. Debrecen (valahol a Tőzsér utcánál) közben két részre szakadt: az egyik szurkol a vádlott S. Sándornak, aki letudott már egy évet előzetesben, majd, uccu, kiengedték. A másik fele szerint Balla Irma fia egy démoni gyilkos, aki hamarosan nekiláthat a rácsos élet következő, sokkal hosszabb fejezetéhez. Az első tábor (annak ellenére, hogy volt már rá pár példa) bízik benne, hogy egy fiú nem öli meg a saját anyját, aki várta őt, bordái alatt oltalmazta, sikítva világra segítette, negyvenkettedszerre mégis beleimádkozta a zellerfőzeléket. A másik tábor pedig ad egy esélyt annak, hogy ember és ember között (rokoni viszonytól függetlenül) van olyan elmérgesedett, bármilyen előjelet remekül leplező viszony, aminek az egyik gőzölgő indulattal vet véget. Nem kímélve testet, nőt, anyát.
A férfi kevésbé érdekes. Egy talicskás a szomszédból, aki, ha éppen nem drogozik vagy malteros kanalat forgat, háromszor is azt rebegi, ja, most jut eszembe, tényleg én voltam, megöltem Balla Irmát. Pénzért. Telefonért. Nyereségvágyból. Aztán háromszor hülyének nézve mindenkit, visszavonja a vallomást. Komolyan nem lehet az ilyennel számolni. Tehát lehetett akár ő is.
Az egyik anyját temette. Kissé részvétlen. Fáradt. Higgadtan várakozó. Az életedet mégsem bíznád rá. A másik zavart. Kapkodó. Egy hangya életét sem bíznád rá. Magát temeti már egy ideje. S lehet egy harmadik is, aki hét határon túl röhög a markába, ahogy ezek itt csak ülnek és néznek.
Az ügy kimenetelétől függetlenül máris itt ólálkodik a tanulság. Nem ismerjük S. Sándort. Nem ismerjük D. Lajost. Nem ismertük Balla Irmát. Ahogy egymást sem ismerjük. Különben többet tudnánk. Arról, hogy mi lakik egy befelé forduló gyerekben, mi költözhet egy függő szervezetet irányító elmébe. Mi lehetett Balla Irma – valaki számára – megbocsáthatatlan bűne. (Amilyen bizonyára mindannyiunknak van). Szóval jó lesz vigyázni. Nem ismerjük egymást. Sosem tudjuk, ki nem szeret.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
