A semmilyen magyar

Azért vagyok kissé bizonytalan, mert a kifejezéssel ma találkoztam először. Nem tudom, hogy néz ki egy mélymagyar. Árpád-sávos zászlóba csavarják tüstént születése után, vagy egyenesen szűrben és bocskorban jön ki az anyjából úgy, hogy közben Demjéntől a Honfoglalást dúdolja, nem tudom. Azt sem tudom, hogy kell elmélyülni a saját magyarságomban, mert ilyen, élménnyel átitatott, réveteg hangzású cselekvő igét utoljára akkor használtam, amikor magamban beszéltem a töltött karalábékhoz, amik nem akartak alászállni a víz-tej keverékben.

Minden további nélkül el lehet mélyülni még a legózásban, az olvasásban és a hüvelyváladékban, de hogy a magyarságban…? Hiába na, már késő kipróbálnom. Amibe beleszülettem, azt valahogy soha nem kellett magamban tudatosítani. Pedig voltak rázós helyzetek. Annak ellenére, hogy titokban hurcolt nagyanyám a templomba (aki elsőáldozó is volt, azt az igazgatóiba rendelték, aminek Lenin lógott falán), nekem nem kellett ahhoz csodaszarvas és egy zeneileg aggasztóan lagymatag Himnusz, hogy tudjam, hova tartozom. Nem zavart meg az oroszóra, és az, hogy el kellett játszani a Téli Palota ostromát, mert otthon Szabó Lőrincet adtak a kezembe. Kormos Istvánt, Petőfit.

Az irodalmat és az olimpiák idejét leszámítva soha nem voltam különösebben büszke arra, hogy magyar vagyok. Mert nem kellett. Mert a magyarságom hozzám tartozik, mint a kezem vagy a lábam – azt sem koszorúzom meg naponta hálából. És ez így normális. Igaz, kirekesztettségben, száműzetésben nem éltem soha, nem hurcolták el senkimet (mindenkivel együtt érzek!), de aki bennem emiatt lelkiismeret-furdalást akar csak egy szóval is kelteni, annak kuss legyen a neve. Az indokolatlan, érintettség nélküli, önkéntes mártíromságnál visszataszítóbb dolgot egyet ismerek: hajmosás után kitisztítani a lefolyót.

Bárcsak lettem volna svájci, sokkal jobban jártam volna! És mindennek nem a hazaáruláshoz, nem is a földrajzhoz, hanem a néplélektani elvágyódáshoz van köze. Mert itt búsongani kell, kerítést szaggatni vagy lopni – erről ismerszik meg a magyar. Nem ilyen volt! Ezzé tették, ezzé vált. Miközben címkegyárrá lett. Pedig a nagymagyart a kismagyartól a hangerején kívül semmi nem különbözteti meg. Az átlagmagyar igazi őstehetség: ő az, aki, miközben folyamatosan nyel, szívnia és szopnia kell. A csúcsmagyar az, akit ott van az első sorban minden március 15-i ünnepségen (akárki mond beszédet), majd még karácsonykor is hordja a kokárdát. A felszínes magyar az, aki az ablakból nézi a tűzijátékot Szent Istvánkor. A semmilyen magyar meg (ezek szerint) én vagyok. Köszönöm, jól.

Az alja magyart kihagytam. Ő az, aki a népének nyomorát, saját démonait másokban keresi. Ő mond olyat, hogy mélymagyar. Mert máshoz nem ért. Hárít. Megoszt. Ezt teszi egész életében. Pedig ő is benne van e félresikerült buliban. Ahogy mi mindannyian.

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu