A lelki minimum
Ültem nyakig pátoszban a fa alatt tavaly ilyenkor, és arra gondoltam, lassan nem ártana hozzátenni valamit a világhoz. Ha nem is az egészhez, a sajátomhoz legalább. De olyat, ami nem önmagáért való, lemeztelenített öröm, hanem valódi revolúció. Mindennel együtt, ami ahhoz tartozik: eszmével, bátorsággal, és olyan céllal, amit végső esetben nem lehet beszerezni az éjjel-nappaliban, ha esetleg elfáradnék félúton. Így határoztam el, hogy minden hónapban rendezem a viszonyomat egy olyan emberrel, akivel rendezni kell. Mindenféle megromlott, kivéreztetett kapcsolatok ezek régről, amik valaha frissek voltak és nem bűzölgött rajtuk semmiféle fekély – sőt, hétköznapi derűjükkel a teljesen egészséges létezést hirdették. Aztán odalettek valamiért. Ki tudja már, ki miatt, de javarészt érdemtelenül.
Hogy milyen nehéz ennek nekifogni, arra kevés a szó. Mert az emberben aztán egy fia forradalmi hevület sincs, amikor élesedni kezd a pillanat! Inkább reszket, tele a gatyája, hogy mit is kellene először mondani – Petőfi érezhette ugyanezt a kisszobába toppanva –, s titkon reméli, hogy az alany már elköltözött, nem kapcsolható, de leginkább nem is él. Aztán arra is rájön, hogy a havi egy „rendcsinálás” elég nagyképű fejadag, jó lesz az egy évnek is… Akárhogy is, venni kell egy nagy levegőt és lapot húzni 19-re.
Így történt. Azóta valahogy rendre meglepetések érnek. Senki sem a régi kést mutogatja a hátában. Azon túl, hogy kiderül, az alapkonfliktusra már egyikünk sem emlékszik, világossá válik: eddig ugyanarra vártunk – egymásra. Szóval egy ideje kételkedve fogadom az évtizedes mosolyszünetek, a testvérharag, a soha többé!-vel súlyosított viszály, az örök harag mérgező hatalmát. Bagatell dolog mind a mindenséghez képest. Ahhoz azonban nagyon drágák, hogy a bűvkörükben éljünk le egy kicentizett életet.
Lepjék meg magukat valakivel! Ez a lelki minimum. Ajándék manapság ez is.
Szép ünnepet!
