A férfi szemébe nézni, aki ölt
A nőben, akiben érzelem van, abban elszántság van. Őrölhetik a jog rágófogai között ítéletnapig, csak szeretni tud, csak gyűlölni tud. Megállni a bíró előtt, unalmas műfordítóként átadni egy két évvel ezelőtti éjszaka rezdüléseit, sosem fogja. Vagy mert maga sem hiszi, vagy mert tökéletesre klopfolt képkockák helyett benyomásokból, ingerekből épített saját világot. Amiben egykori tűzfala, hite, ereje most a legbűnösebb a bűnösek között. Neki mégsem ez, hanem az fáj legjobban, hogy a tárgyalóteremben rá sem néz.
Ilyenek a nők. Megszaggatott szoknyában a legigazibbak, mert mindig szoknyát, jövőképet és lelket szaggató, erős férfi viszonylatában mutatozik meg lényegük. Ott és akkor leginkább, amikor az erős férfi elbukik. Akiről a bukás pillanatában kiderül, könnyebben veszi majd a tényleges életfogytiglan hírét, mint a felismerést: erősnek mindvégig csak tűnt. Akinek a szeretőjének lenni bazári kis fogás lett volna, de attól kezdve, hogy – túl évek és kilométer ezrek távolságán – mégis a nem tudok élni nélküled-szövetségére léptek, bebetonozták közös vallásukat, a bizalmat. Töretlenül hinni a másikban annak aprólékos ismeretében lehet. Ami csak óvatos tapogatózással megy. Tudni, reggel mekkora eséllyel főz kávét, megítélni, nagyjából milyen döntést fog hozni, az éjszaka közepén pedig fel lehet-e hívni. Ha úgy hozza a szükség. Van, hogy úgy hozza.
Aki a korom sötétben útnak indul a vakvilágba erős férfiakat menekíteni sárból, ellentmondásból, szokatlanból, vérből, fegyverekkel vagy azok nélkül, az szeret. És sokat tud. Vagy, mert szeret és azon nem üt át az éberség, éppen semmit. Például azt se, hogy neki úgy kellene felejtenie, hogy közben csöndben marad. Csak sejti. Ezen elsírja magát, visszakozik és orvosi igazolást szerez róla, beszámítható, hallgassák meg: nem is úgy volt. Esett az eső, meg nem is. Nyitva volt a hely, meg nem is. Látott is valamit, meg nem is. A helyzet általi fenyegetettség foszladozóban (aki bánthatná, az minden bizonnyal halottként fogja elhagyni a fegyházat), épp ideje hát annak tudatában elkezdeni beszélni, hogy nem nagyon kellhet már a szemébe néznie annak a férfinak, aki ölt. Akit ha szeret, szeretett, akkor esetleg hazudni fog. Ha gyűlöli, akkor a saját érdekében teszi majd ugyanezt.
A nők mindig készek a válasszal, s ha az nem is az igazság, mindenképp elfogadható magyarázat. Csakhogy szinte sose mondják el. Mert éppen szeretnek. Vagy gyűlölnek. Évák, nem kell azon meglepődni, hogy a Paradicsomból való kiűzetés óta minden fáj. Lett volna választás.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
