Vörösiszap és allelúja!
Gyergyószentmiklós ugyanis az 1700-as évektől hazát, otthont adott sok-sok üldözöttnek. A hála nem is maradt el. A messziről érkezett és már csak hajszálerekkel Örményországhoz kapcsolódó közösség lendítő, pezsdítője volt a kisváros életének. 1853-ban például már műkedvelő színjátszó csoportjuk előadásáról is maradt magyarul és kézzel írt plakát. A XIX. század végére önként adták fel örménységüket, felszámolták iskolájukat és bizony nem egyszer magasabbra emelték Hellász – Gyergyószentmiklós – zászlóját, mint az igazi görögök (értsd: helyi székelyek), hogy Sütő András egyik mondatával éljek. Asszimilációjuk számomra fájdalmas, bár tudtommal ereimben csöppnyi örmény vér sem kering, ám lélekben és fizikailag is sokszor vagyok velük ünnepeik, de gyászaik alkalmával is. Nagyon tisztelem a több mint 300 éve idetelepültek maradékait. Kulturált nép érkezett akkor közénk. Építeni és nem rombolni szaporodott, hogy aztán beolvadjon. Hagyományai lassan elvegyültek az őshonosokéval, sokszor nem is tudjuk, hogy ezt vagy azt a hagyományt kinek köszönhetjük Gyergyószentmiklóson.
De miért is kanyarodtam ilyen messzire a címből sejthető témától? Mert Csíky Alíz, Áskó néni is igen messzi esemény hatására hallotta meg lelke örmény sikolyát, ahogy most a vörösiszap-katasztrófa sok száz kilométerről érint minket úgy meg, ahogy akkor őt. Érdekes ez a vérségnek, rokonságnak nevezett. Sokszor egy egész élet alatt nem érezzük fontosságát egy őszinte ölelésnek, nemzettestvéreink bajaira csepp figyelmet sem szentelünk, máskor, mint most is, még ha tehetetlenül is, de naponta szorongunk értük, osztozunk az áldozatok hozzátartozóinak fájdalmában, akkor is, ha ezt velük nem tudatjuk. És nem Devecseri Gábor, a kitűnő költő fog még hosszú ideig eszünkbe jutni Devecser említésekor, hanem e vörösiszap. A vallásos érzületű ember egyszerűen intézi el: Isten intése, hogy figyeljünk jobban egymásra, fogjuk meg gyakrabban egymás kezét!
Naponta szajkózzuk, hogy romlott a világ körülöttünk, hogy az öregek így a fiatalok úgy, hogy már a színház sem az igazi, mert ott is csak a mocsok, a szenny folyik le a színről, hogy Thália mai üzenetei általában tizennyolc éven felülieknek szólnak, hogy…
A múlt héten Gyergyószentmiklós, ez a csak jóakarattal 20000-es városka – legkevesebb 2500-an élnek boldogabb és biztonságosabbnak vélt helyeken – nemzetközi mozgásszínház fesztivált szervezett. Rangos résztvevők, kitűnő előadások követték egymást. Franciaországi, törökországi, szerbiai, magyarországi, romániai és helyi együttesek követték egymást, eszmecserét tartottak, így ünnepelve egyúttal azt a színházat, amit a nyolcvanas években műszaki értelmiségiek alakítottak, majd épp 20 éve Figura Stúdió Színház néven hallat magáról immár, mint hivatásos társulat. Jelentős önkormányzati támogatás és pályázatok tartják felszínen, számtalan fesztivál-díja pedig igazolja: egyik legjobb reklámozója Gyergyószentmiklósnak.
Nos, a fesztiválon látottak sem a könnyű szórakoztatás csoportjába tartoztak. A derűlátásra okot adó üzeneteket sem hordoztak. A fiatal közönség – ez illik a fiatal, kísérletező kedvű Figurának – nem mindegyik tagja találta szerencsésnek, hogy a csaknem minden, ifjúra jellemző gyakori tragikus életérzés oly sokszor volt jelen a világot jelentő deszkákon. Ez is a Gondviselő intése, mondhatja a korombeli. Ám jó, ha ezt nem mi, élemedettebb korúak állapítjuk meg. Észrevételeink ugyanis – tapasztalatból tudjuk – sarjainkból épp az ellenkező hatást váltaná ki, mint amit elvárunk. Vagy nem is biztos?
Minap fiatalok ültek egy nyilvános helyen. A világháló ma már mindent befon, e helyiségben is elérhető volt. Nem szégyellem, meghatott, ahogy az Egy ingyen ölelés című klipet indították újra és újra. Egy öreg már rég unta volna a sok “halleluját”, ők nem. És szeretettel volt tele a szívük, ellágyulva, félretéve sokak által pökhendinek, arrogánsnak tartott türelmetlen viselkedésüket, ültek és nem egy könnyeivel küszködött. Akárcsak én, a kívülálló, csendes figyelő.
Devecser, milyen fontos lenne számodra most egy őszinte ölelés minden magyar részéről. De mivel ez lehetetlen, jó tudnod, itt a Kárpátok tenyerén naponta ezrek, tízezrek gondolnak rád féltő és valóban testvéri szeretettel. Mert tragédiád olyasmit ébreszt markolón szívünkben, amit egyetlen okmány, még a magyar állampolgárság lehetséges megszerzése sem biztosíthat: a távolságra fittyet hányó aggódást, sorsod féltését. És bizonyára a segítőkészség mámoros, gazdagító szépségét. A tragédiák nyomán –általában – máskor elérhetetlen magasságokig ugrik a szeretet, az együttérzés, az emberség minden mutatója.
Bajna György további bejegyzéseiért kattintson az Édes Erdély blogra!
