Magyarországról jöttem

Gyermekkoromban játszottunk egy játékot. Mára csak a címe maradt meg emlékeztemben, szabályaira nem emlékszem, arra sem, hogy mi volt a játék lényege. Címe ellenben találó mostani helyzetemre, ha behelyettesítjük az Amerikából jöttem címet a Magyarországról jöttemre. Találó, mert én most Magyarországról jöttem. Haza. A kerítés keleti oldalán lévő, birtokra.

Jó volt körülnézni a szomszédnál. Az édes testvérnél, mert eddig az ilyen meg olyan nyilatkozatok zuhatagát hallva, nem tudtam eldönteni, hogy kinek van igaza, annak ellenére sem, hogy nagyon szerettem volna, ha azoknak lenne, akikért szurkoltam, szurkolok. Még csak nem is a szegényebb, számkivetettebb keleti tartományokban kószáltam, hanem középen, a Duna két oldalán, a Rábáig terjedő vidéken. Sok-sok emberrel találkoztam. Nem politizáltunk, de vagyok már olyan tapasztalt, hogy megállapíthassam: mi is valójában a dörgés?

Újságot nem olvastam, tévéműsort nem néztem. Csak zenét hallgattam és más-más színezetű rádiók, köztük kereskedelmi adók rövid híreit, úgyhogy egyik oldal véleménye se tudott befolyásolni, senki nem moshatta az agyam. Szabad és független emberként csellengve csipegettem, szedegettem fel az információkat tanártól, diáktól, művésztől, művelődésben szervezkedő, lótó-futó baráttól, közgazdásztól, magas rangú katonaembertől, múzeumőrtől, autóbuszvezetőtől, sőt egy igen reménykedő ifjútól, aki így búcsúzott leszálláskor Székesfehérváron: jegyezze meg a nevem, mert sokat fog még hallani rólam, s nem azért, mert Orbán a családnevem. (Még el is mosolyogtam magam, hiszen a törökök – és korának – leghíresebb ágyúöntője is, Konstantinápoly bevételekor egy Orbán nevezetű székely ember volt).

Beszélgetésünk Székesfehérvár előtt esett meg, amikor a lerobbant távolsági autóbuszunk miatt mintegy 30 percet kellett várakoznunk a mentesítő járműre, amivel aztán Fehérvártól egyedüli utasként folytattam az utat Csórig, ahol egy Salzburgban élő, de veteményezni is hazajáró fiatal hölgy került társnak, eszmét cserélni, ha eszmecserének nevezhető egy bőbeszédű hölggyel való társalgás, ami alatt két szót én is elejthettem.

A hölgy csinos volt, a negyven alig túllépők élettapasztalatával, és a máshol is élni tudó bátrak magabiztosságával értékelte az ország-helyzetet, két, a számon véletlenül kifutott szó okán. Egyik szó a hazaszeretet volt. A másik … Csak nehezen értette meg, hogy férfira is mondhatjuk, nem csak csacska hölgyekre. A két főnév olyan lavinát indított el, mint az Alpok lejtőjén a hógolyó. Huszonöt év ausztriai tartózkodás után, ma már osztrák állampolgárként a hölgy azt fejtegette, hogy nem tudná teljesen elhagyni rettenetesen leszegényedett hazáját, ahol azért még a sárgarépának is jobb az íze. Szinte sajnálkozva nézett rám, miután megtudta, hogy az én szülőföldem az a föld, ami nem csak szegény, de ráadásul mások által birtokolt. Murkostól, mindenestől.

Ott tartózkodásom alatt volt szerencsém kapustól iskolaigazgatóig, szerzetestől polgári körösig, lelkipásztortól tolószékbe kényszerülttől egyetemi tanárig, újságírótól idegenforgalmi irodában dolgozó csacsogó hölgyig… sok féle és fajta emberrel szót váltanom, sőt még a két gyermeke mellé újabb három vállalását tervező, most éppen a legszebb, az édesanya „mesterséget” gyakorló egykori fotóriporterrel is.

Tehát kellőképpen felvettem a szagot, világos lett minden, mint Világos. Nem vagyok tőle se boldog, se nyugodt, mert számomra – kettős állampolgárság nélkül is – szétmarcangolt ország maradt a magyar Haza.

E „rövid” bevezető után – szintén elöljáróban– közlöm: volt alkalmam eltűnődni bizonyos lejárató történeten is, ami Svédországban esett meg, ahol három elvtárs-úr osztotta az észt, kizárva bármilyen más vélemény meghallgatását.

Szóval átnéztem a szomszédba. Ahogy itthon szoktam húgomhoz, ahol az általa fogyóárunak nevezett macskái napoznak a felénk szűkre szabott verőfényben, mielőtt elindulnának a halálba kutyám, Füles, a hatalmas kuvasz vadászterülete felé. Van valami emberre (is) jellemző ezekben a macskákban. Tudják, meddig engedi ellenségüket a lánc, így olyan pontosan sétálnak el a kutya előtt, mintha földmérő diplomájuk lenne. Az adrenalin számukra is fontos lehet. Másképp mi késztetné őket arra, hogy zászlós farokkal épp a kuvasz területe határán masírozzanak, annak a felségterületnek a határán, ahol madártól-rágcsálóig előbb utóbb minden arra merészkedőt elkap?

Hát ezért riasztom óvatosan, nagyon óvatosan a „sima szőrűeket”, hogy megelőzzem a bajt. Csakhogy azoknak is prédikálhat az ember…

Ez a tavasz is tele volt mindenfélével, amitől a bulvár sajtó valósággal makkon hízik. Főleg a mesterségemet, az újságírást érintő kérdésekben szerettem volna tisztábban látni, miután a sajtótörvénnyel kapcsolatban annyi okos embert hallgathattam a különböző színezetű adókon. Legalább ötféle halálpontos és megcáfolhatatlan igazság szédített, s mire magánvéleményem kialakulhatott volna, már jött a nyugdíjtörvény, az új alkotmány körüli hajcihő.

Drága barátaim, most vagyok csak igazán zavarban! Talán azért, mert értem, hogy mitől döglik a légy. Talán mert mi jogom belekarattyolni bármibe is, ott, ahol egyetlen fillér adóval sem járultam hozzá a jobbléthez?

Sok szellemes és kevésbé szellemes, időnként gusztustalan és elvtelen kisülésből sem vonhattam egyértelmű következtetést le, azt ellenben igen, hogy rendre és törvénytiszteletre lenne szükség arrafelé is, mert itthon ilyesmiről álmodni sem lehet. Egyelőre.

Alig érkeztem haza ugyanis, a román média máris szülőföldemről kürtölte szét a megdöbbentő szenzációt: közelről leadott három lövéssel nagypénteken kioltották a gyergyóalfalvi polgármester, Csala Zsolt életét.

A nagyközségben már két éve forrong az elégedetlenség szülte hangulat, cirkusz cirkuszt követ. Arra ellenben ki gondolt, hogy emberi életet is kioltanak? Ráadásul mintha figyelmeztetés lenne: épp egy esztendeje, Csala Zsolt és a jelenlegi faluvezetés és a közbirtokosság vezetői ellen indított mozgalom fő hangadóját, Páll Imrét, saját házában verték agyba-főbe – fényes nappal, édesanyját sem kímélve – még csak maszkot sem viselő verőlegények, akik kilétét nem sikerült megállapítani. Azóta is hiába keresik az illetékesek, ha keresik, keresték egyáltalán.

Azon ellenben, ami e nagypénteken történt a Bucsin lábánál, ahol az alpolgármesternek nyaralója van, mindenkinek el kellene gondolkodnia. Elsősorban arról, hogy ahol nem igazságszolgáltatás, hanem törvénykezés működik csupán, ott bármi megtörténhet.

Mert felénk, ahol csak úgy eltűnhetnek az iratcsomók, fa-tolvajok és ügyeskedők sokszor igen kétes vállalkozásairól, amikről így nem lehet lerántani a leplet, igazolja: érdekcsoportok irányítják, mozgatják a sokszor nem is annyira láthatatlan szálakat, amelyekbe rendőrtől ügyészig, bírótól tanúig mindenkiből gabalyodott néhány. Olyanok, akik szükség esetén a bűnszövetségtől sem finnyáskodnak.

Egyelőre nem tudni, miért kellett meghalnia az 1968-ban született Csala Zsolt alpolgármesternek. A nyomozószervek dolgoznak. Csak ne úgy tegyék, mint eddig –, mint pl. a Páll Imre és családja esetében. Akkor se, ha a gyilkos előállítása és az árvák könnyei még senkit nem támasztottak fel.

Hogy miért fizetett életével az alpolgármester abban a községben, ahol sok gyanús vagyont érintő kérdésben elégedetlenkednek nagyon sokan, ahol a közbirtokosság, ez a mindenki javát szolgálandó erdővagyon-közösség háza táján is fogásokat kapott a jelenlegi vezetés és faluvezetés ellenzéke? Ahol úgy is meg lehetett gazdagodni, hogy nem loptak, csak befolyásoltak, ahol a legtöbb képzőművész születik a Kárpát-medencében? Szóval e nyolcszáz évesnél is régebbi székely településen csak lennie kell rákos daganatnak, amit, ha igazságszolgáltatás lenne, már rég orvosolhattak volna.

Az alpolgármester fát ültetett a barátjával egész délután – tudjuk öccsétől, Csala Andrástól. Aztán amikor L. a barát, otthoni dolgai végeztével újra visszatért, már csak cimborája holttestét találta a birtokon.

Nagy erővel folyik a nyomozás és a szenzációkergetés. Eddig az utóbbi a sikeresebb. Épp ezért ideje lenne megtudni, hogy kik azok, Alfaluban – vagy ott, ahonnan kezük idáig nyúlik –, akik úgy vélik: csak erőszakkal lehet eredményt elérni egy magát jogállamként meghatározó országban. Azt is jó lenne megtudni, hogy a nyomozati tények birtokában, mit ítél majd a bíró? Mert a Hargita megyei rendőrség szóvivője szerint máris megkezdték a kihallgatásokat. Gyanúsított egyelőre egy meg nem nevezett érdekcsoport. Hogy miben utazik ez a semmitől vissza nem riadó társaság? Egyelőre titok.

Csak nehogy az is maradjon!

Magyarországról jöttem. Ott romagyilkosok pere folyik, itt ki tudja, kezdődik-e per Csata Zsolt gyilkosa ügyében?

Kedves Hajdúim! Bevallom, most ez jobban izgat, mint az, amiért kijártam körülnézni a Tisza-Rába közé.

Bajna György

Olvassa a szerző további bejegyzéseit a blog.civishir.hu oldalon. KATT IDE