Fogjuk meg egymás kezét!

Vannak olyanok, akik legyintenek, ha a moldvai magyarok kerülnek szóba. Vannak olyanok, akik nem legyintenek, olyannyira kívülállók. Csaknem szenvtelenek. Szinte meg sem hallják-látják a figyelemfelhívó rádió- és tévéadásokat, műsorokat, írásokat. Ők, mert nem gondolnak e mintegy 200000 lélek sorsára, fel sem mérik, hogy milyen fontos lenne vigyázó szemmel nézni Csángóföld felé. De most hagyjuk azokat, akiknek nem mond semmit ez a téma, akik annyira járatlanok a kérdésben, mintha sose hallottak volna róla, még fél füllel sem. Tudom, debreceni keresztszülők is vannak, olyanok, akik egy-egy ottani magyar életet támogatnak. Ezért fárasztom most a Cívishír olvasóit is.

Fiatal koromban már odavitt a kíváncsiság. Két budapesti lánnyal és azóta Angliába csángált, szintén fővárosi barátommal valóban kalandos utazás után, dolgunk végezetlen váltottunk autóbuszjegyet Gyergyószentmiklós felé Karácsonykőn (Piatra Nemţ – ejtsd: Piátrá Nyámc).

Addig ugyanis Gyimes gyönyörű vidékén sátraztunk, hajtott ki gyimesi csángó ellenségesen a csűrjéből, ahol a friss széna és az augusztusi csillaghullás, illetve a szénapadláson töltött feledhetetlen pihenő emlékét és lobogó szerelmemet a legdurvább, sőt ocsmány szavai sem tudták tompítani, szóval ez a Tankó nevezetű gyimesfelsőloki (vagy gyimesközéploki?) csángó ugyancsak bemutatkozott. Szégyelltem is magam, hiszen ódákat zengtem barátaimnak a csángó vendégszeretet és vendégtisztelet páratlanságáról. Még az „Este van kerülj bé!” kezdetű csángó népdalt is elénekeltem nekik nyomatékul…

Tankó bátyám elrettentő példája volt a csángónak. Mi, naivak, hogy nem láttuk meg a bátorítók szemében a huncut mosolyt, amikor érdeklődésünkre, hogy ott éjszakázhatunk-e a hatalmas kertben emelt csűrben (?), csaknem egyszerre vágták rá, hogy: – Persze, persze, derék ember a gazda!

Reggel aztán úgy 10 percig, ameddig ordítása és szentségelése közben összeszedtük cuccainkat, ízelítőt kaphattunk e kedvességből. Ugyanis magyarázhattuk, hogy falusfelei biztatására merészkedtünk be birtokára. Kikergetett.

Egyik vonattal a régi határállomásig utaztunk, megmásztuk a Mária-lépcsőt, az ódon vámházak még álltak. (Később a közeli temetőből azt is lefilmezhettük az akkor is velünk levő barátommal, hogy a falak védelmében, mint dolgozik a csattogó kőtörőgép, törtkaviccsá téve a bástyák kőtömbjeit, amit aztán az épülő út teste nyelt el).

Az állomáson, ahova a szeretetett Erzsébet királynét is annyira várták, hogy az épület egyik termét még ma is úgy emlegetik, mint Sissy termét, nos, azon a gyimesbükki állomáson, ahova immár ezrével érkeznek – magyar vonaton – nosztalgiakirándulásra a csíksomlyói búcsú alkalmával, jegyet váltottunk és Ónfalvára, másképp Onyestre utaztunk. A Tatros-völgye sem utolsó látvány, Kománfalván (Comăneşti – ejtsd kb. Komönest-nek) Dormánfalván (Dărmăneşti – ejtsd: Dörmönest) pedig már bólogató olajkutak fogadtak, mintha fura gémek keresgélték volna az élelmet.

(Ónfalva első írásos említését 1458-tól őrzik. Hívták Gheorghe Gheorghiu-Dej városnak is. Ott született a későbbi világhírű tornászlány, Nadia Comăneci, ott dolgozott a híres Károlyi edzőpáros, annyi román tornászsiker csiholója. Szép és rendezett település volt akkor. (1956-ban emelték városi rangra, 1968-tól megyei jogú városi rangú.) Kellemes meglepetésnek számított, hiszen a Tatros völgyén végig inkább a szegénység integetett be a vonatablakon, mintsem a jólét. A valamikor csaknem teljességében moldvai magyarok által lakott településen a világhálóról származó adatok szerint az 51000 lelkes városban ma 98,25% a román lakosság, 1,05% a roma és csupán 0,40% a magát magyarnak vallók aránya. Egész pontosan csupán 206 polgár tartja magát magyarnak immár. A lakosság összetételének ilyeténképpen történt alakulása is jelzi: sokan nem tartják ma már fontosnak magyar származásukat. Mert a telefonkönyv nevei azért beszédesebbek, mint a számhasonlítások!)

Csak kitérő volt e néhány mondat, ám igenis beleillik abba, amiért e néhány sort papírra vetettem, pontosabban gépbeírtam.

Pár perc múlva már autóbuszon ültünk. Pusztinára akartam elvezetni barátaimat, ebbe a ma is csaknem 100%-ban magyarlakta faluba. Itt akár meg is állhatnék utunk leírásával, hiszen a községközpontban, a Pârjol-i (ejtsd: Pürzsol) megállóban ott volt a rendőr is, aki miután megkérdezte, hogy mit és kit keresek ott, vissza is parancsolt az autóbuszra. Nem szerették akkor sem arrafelé pláne a hátizsákost! Csángóföld ugyanis zárt vidék volt az idegenek számára. Igy jutottunk el Bákóba, majd onnan, buszt váltva, Karácsonykőre.

Az autóbusz-állomásra és környékére ma is pontosan emlékszem. Ugyanis 20 évvel később, számtalan esetben találkoztam az akkori várakozókhoz hasonló típusú emberekkel Klézsén, Pusztinán, Magyar-faluban, Gajdáron, Luzikalagorban…
Szikár, fáradt emberek voltak, elcsigázottak az autóbusz-állomáson. Marika és Kati, illetve Béla, a három budapesti és magam voltunk már csak részesei ennek a Tatros, majd Tázló völgyében zörgő, rázós autóbuszon a Szeret folyóig megtett 55 kilométernyi útnak. Ahogy Duma András István csángó költő nevezi, verseskötete címében, Csángliában voltunk tehát.

Azóta én számtalanszor. Segéllyel árvizek után, riportúton, bátor magyar nyelvet tanítók portréit megírni, hírt vinni róluk és a moldvai magyar sorsról, filmet készíteni keresztszülő programról és szomorkodni a hagyományos magyar széthúzás annyi jelét látva az ottani különböző alapítványok, illetve a moldvai magyarságot összefogni próbáló Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) között. Gyakran eszembe jut arra járva, legutóbb pedig egy hír kapcsán az 1978-ban, Magyarfaluban született Iancu Laura költő intése: „Itt a földön ember s ember közt a leghalkabb, de legértékesebb kapocs: egymás életének csendes helyeslése.”

A Gyergyói Kisújság tudósításának lényege így szólna: Fogjuk meg egymás kezét! Dr. Szilágyi László soproni orvos nemcsak ötleteivel áll elő, hanem megteremti azok kivitelezésének módját is. Hozzájárulása mellett mindig megtalálja azokat a támogatókat, akik megérzik-értik törekvéseit. Szeptember 2. és 5. között a történelmi Magyarország fiataljainak II. Soproni Találkozóját tartották meg a fenti jeligével. Az idei találkozóra Csángóföldről (Klézséből) 10 tanuló, Kárpátaljáról 7 tanuló, Pozsonyból 6 tanuló, Délvidékről 5 tanuló, Erdélyből (Gyergyószentmiklósról) 5 tanuló és kísérőik cserélhettek címet, mélyíthettek el barátságot.

Nos, e történelmi Magyarországból látszólag kilóg Csángóföld. A találkozón pedig 10 klézsei tanuló is részt vett Duma István András vezetésével. Látszólag, hiszen a gyergyószentmiklósi Both-váránál nemrég újrakezdett ásatások azt sejtetik, hogy a „történelmi” Magyarország határai előtt létezett még egy magyar élő védőfal. A gyergyói várhoz hasonló erődítmény ikertestvére ugyanis a Kárpátok keleti lejtőin épült Karácsonkőn (Piatra Neamţ) található. A régészek szerint egy XIII-XIV. századi őrvár-rendszer részei voltak.

Tehát a korábban, talán már a honfoglalás előtt ott élő, illetve a később odamenekült magyarok, székelyek nem is lassan fogyó utódainak nyelvét, kultúráját, magyar létét próbálják megmenteni azok, akik a különböző csángóprogramok útján az ottani, főleg gyermekek magyar öntudatát próbálják erősíteni, hogy ne az Ónfalvi tragikus példa juthasson néhány év múlva eszünkbe, ha róluk lesz szó.

A Sopronban megfordult klézsei gyermekek szívesebben beszéltek egymás között románul, mint magyarul. Volt olyan is, aki ezt nem jó szemmel nézte. Máris elveszettnek tartja, fölöslegesnek, mindazoknak a törekvését, akik valamilyen eszement erőtől vezérelve nem nyugszanak, és kezüket nyújtják ennek az annyi éven át teljesen magára hagyott, egy az elrománosító politikát magas szinten művelő országban élő népcsoport gyermekeinek. Nem érthetek egyet az olyan kijelentésekkel, melyek szerint elveszett számunkra a moldvai magyarság. Nagyon sokan elvesztek a magyarság számára, ez tény. Közülük is. De nagyon sokat megmentettek máris. A keresztszülő-programban résztvevők, a dr. Szilágyi Lászlóhoz hasonlók, a törékeny, magyart tanítani Moldvába merészkedő lányok, konok ifjak. A hittel élők. Mert csak a hittel végzett munka hoz gyümölcsöt. Ne nehezteljen tehát senki a soproniak közül, ha esetleg úgy látta: nagyon kilógnak ezek a – népviseletük szerint is egészen más – moldvai magyarok a Kárpát-medencében élők közül. Ne feledjük: „gyöngyszemeken lépked aki bujkál/ akiben meghúzza magát a lét”. Az ott született, faluját azóta néprajzilag csaknem teljesen feltáró Iancu Laura sorai ezek. Ha csak őt mentette volna meg a jó szándék, már akkor is megérte volna a törekvés.

Bajna György további bejegyzéseiért kattintson az Édes Erdély blogra!