Szalámitaktika
Amikor az embert először rúgják ki a munkahelyéről, több év alatt kialakult, viszonylagos biztonságérzettel a háta mögött, magát a nem annyira könnyen pótolható kategóriába sorolva, az felér egy maflással. Amikor behívja a főnök meg egy kopasz ügyvéd, leültetik magukkal szemben, kezükben papírokat igazgatva, már jár az agy veszettül, kombinál, egyrészt arról, vajon mit fog hallani, másrészt arról, mit mond majd rá. Mert azt azért mégsem vághatja a szemükbe, amit érez, hogy menjetek a kurva anyátokba, idióták, miért pont engem néztetek ki, amikor van énnálam százszor inkább kirúgnivaló munkatárs is. Na szóval amikor ez a fajta szituáció valódi tapasztalattá realizálódik az életünkben, akkor rendszerint egy lábon állunk, felkészületlenül, mindent egy lapra téve föl. És miután megtörtént a dolog – még sokáig sajog a fenék, fáj az arc az őt ért bántalomtól.
Aztán, amikor kialakul az új életrend, a több lábon álló pénzkereseti mechanizmus, a kényszerből ugyan, de okosan bevezetett vállalkozói létforma, amikor innen is, onnan is csurog valami – igaz nem sok, de mégiscsak valami –, tehát akkor kezdi úgy érezni az ember, hogy nagy meglepi már nem érheti. Hogy ha elküldik innen, majd megy oda, ha kiesik ez a forrás, majd ráerősít a másikra. Rájön, mekkora hülye volt, hogy nem évekkel ezelőtt alakította ki az önfenntartó rendszert, felkészülve a várható pofonra, miközben rájön arra is, hogy az élelmesebbje pedig ezt csinálta már régóta: számlára utaltatta a pénzt a kiállításmegnyitókért, a PR-beszélgetésekért, a méltató önéletrajz-írásokért.
Na mindez csak azért jutott eszembe, mert Bakács Tibor Settenkedő szalámibotránya meglehetősen szánalmasan sült el, az azóta eltelt egy hétben pedig mintha még alább szállt volna a kritikus úr. A magyarázkodása arról, hogy végre fia születik, ezért kell a pénz, hogy már nem foglalkoztatják annyira (pedig egy köztudottan jól fizető rádióban vezetett műsort), ezért kéne több munka, hogy éhes volt, de Herzre nem futotta, jajajaj. Hagyjuk már! Hogy csak a felhajtásnak szóló hecc volt-e az egész, tök mindegy, mert felhajtás és hecc lett belőle, akárhogy is akarta. Tudhatta pedig, hogy így lesz, mert ha lopáson érik a pszichiátriai kezelés alatt álló, valaha milliomos volt BB Évit , vagy a Nemzeti Nyomozó Iroda törzszászlósát, vagy az egyik utánpótlás-válogatott labdarúgót, az hírértékű esemény, akárhogy is. Ha szándékosan csór – mint a megasztáros „kollégája”, Mester Tamás, aki hajlakkot lopott egyszer –, akkor pláne! De még ha nem tehet róla, mint a ma már nyugdíjügyessé avanzsált, egykor fiatalabb kiadású Selmeczi Gabriella, akinek az ismerőse ette meg ugyan a kiflit, de a politikusasszony kezében maradt a vége, akkor is nyilvánosságot kap a szitu, és az kínos. Szóval ilyenek miatt magyarázkodni, Hajdú Pétertől 100 ezer forintot elfogadni, álságosan mea culpázni, vérciki.
Ha újságíró, ha tanár, ha zenész, ha rendőr, ha óvónő, ha orvos, ha akármi valaki, ez a fajta figyelemfelhívás és „munkakeresés” nem szimpatikus. Pedig Bakácsot is megtalálták azóta az ajánlatok, keresik, hívják olyanok, akik eddig le se tojták, ő pedig megy, rohan, köszöni, elfogad, olyanoktól, akiket eddig le se tojt. Aztán majd kitelik a hitele itt is, elküldik onnan is, és kezdődik az egész elölről. De nincs mitől félnie: amíg téliszalámi van a polcokon, a settenkedőknek mindig lesz munkájuk.
B. Gergely Krisztina
