Sokkal több virág az élet útjára

Szabolcsihír

2016.10.31. 06:09

Sokkal több virág az élet útjára

Amikor nagyi meghalt, akkor hasított belém, hogy neki már soha többé nem lesz se névnapja, se születésnapja.

Hirdetés

Hosszú ideig nem volt dolgom a Halottak Napjával. Szerencsés voltam. Halottaimat nem, vagy alig ismertem. S bár annyira szerettem volna, ha két nagyim és két nagypapám van, mint a többieknek, belenyugodtam: csak egy édes nagyi jutott – és egy szerető mostohanagyapa.

Amikor nagyi meghalt, akkor hasított belém, hogy neki már soha többé nem lesz se névnapja, se születésnapja. Csak Halottak Napja. Ünnep olyanokkal, akiket nem ismert, akikhez semmi köze.

Képtelen voltam elfogadni. Nem vágytam a temetőbe, mert ott mindig hideg volt, köd, eső és krizantém.

Aztán jött apa, akinek bár megváltás volt a halál, én még akkor sem tudtam elengedni, majd nemsokára, váratlanul nagyapa.

És most Te.

A temetőgondnokságon azt mondták, az első év a legnehezebb. Az első külön töltött ünnepek. Születés-, névnap, karácsony.

Hát, nekem elsőre pont a házassági évfordulónk jutott.

A temetőgondnokságon azt mondták, segít, ha írok egy búcsúlevelet, amivel aztán együtt elhamvasztanak. Dobjak a tűzre 36 évet?

Mióta megengedhettük magunknak, évfordulót ünnepelni vendéglőbe jártunk. Mindig ugyanoda. (Vajon mit gondoltak, hogy az idén nem mentünk?) Este fél nyolckor whiskyt ittunk. Én sok, te annyi jéggel, amennyit hagytam. Vacsorára rántott pontypatkót rendeltél tartárral, és kikérted magadnak, amikor kérdezték, milyen körettel, mert szerinted azzal úgyis csak elrontanák. A rántott pontypatkó magában jó. És sosem felejtetted el megjegyezni, hogy nem érted, a rántott hal miért nem szerepel még mindig az étlapon, mert így sosem tudhatod, kaphatsz-e.

A pincér már magától fújta volna a leckét, de örömmel belement a játékba, mert élvezte. Az asztalunknál állva megvárta a következő műsorszámot is: hogy majd figyelje csak meg, a görög gyümölcsleves után én úgyse bírom megenni a bicskás betyárost, de megint azt kértem, és majd megint be kell csomagoltatnunk a felét, és vihetjük haza. Én csak vállat rántottam: „úgyis te hozod.” Persze hazáig lengetted az éttermi, csíkos nejlonszatyrot a kezedben, én meg időnként rád szóltam, hogy megint kirázol mindent a dobozból, óvatosabban.

De közben fogtam a másik kezed. Meleg volt, bársonyosan finom, puha és száraz. Ebbe szerettem bele. A kezedbe. És ahogy fogtad a kezem.

Talán tíz éve, hogy a csekei temetőben a református paptól hallottam egy versidézetet, amit mindig minden csoportomnak elmondok, ha a csónakfejfás temetőben járunk. Ahol katonás rendben sorakoznak egymás mellett a méretre alig különböző síremlékek.

„Sokkal több virág az élet útjára,

 

Mint a síron túl már hiába.”

Három hónapja nincs nap, hogy eszembe ne jusson: vajon volt-e elég, elég volt-e a virág erre az aljasul, galádul, igazságtalanul, érthetetlenül rövidre szabott útra.

A négy szelet pontypatkó, amit azon a szombaton vettem, még mindig ott van a fagyasztóban. Azt mondtad, tegyem be, majd később kirántom.

Hát szóljál már, mondjad, hogy mikor!!

Cservenyák Katalin

 

 

Galéria

Hirdetés

Hirdetés



Hozzászólás

Hirdetés



Hirdetés

Hirdetés