Tévhitűek, Európa lerombolói

2015.12.11. 17:52

Tévhitűek, Európa lerombolói
Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke és Martin Schulz az Európai Parlament elnöke (Fotó: Guardian)

Ők nem a terroristák, hanem az uniót irányító elit.

Hirdetés

Sokak megrökönyödtek, amikor kiderült, hogy az unió fővárosa egy terroristafészek; no,de jöhet-e valami jó Brüsszelből egyáltalán, tehetnénk fel a kérdést biblikus tömörséggel. Bármekkora veszélyt jelentenek is a terroristák, Európát nem ők, hanem az uniót irányító politikai és gazdasági elit fogja lerombolni, és nemcsak a tömeges bevándorlás irracionális támogatásával, hanem azzal a gazdaság- és társadalompolitikával, amelyet évtizedek óta folytatnak, és azzal az értékrenddel, amellyel mindezt alátámasztják. Mondjuk ezt annak apropóján, hogy a Juncker vezette sóhivatal kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen a bevezetett menekültügyi szabályozás miatt.

Hogyan jutott idáig ez a vén kontinens, hogy minden értelmet nélkülöző döntéseivel saját magát ítéli halálra egy tét nélküli koncepciós perben? Az Európai Gazdasági Közösség húsz éven át nagyon jól működött. Az első irracionalitás, amikor az európai elit vágyai a realitások semmibevételéhez vezettek, a maastrichti szerződés elfogadása és azzal összefüggésben az euró bevezetése volt. Minden szakértő tudta, hogy nem fog működni, mert a résztvevő tagállamok nem feleltek meg azoknak a kritériumoknak, amelyek egy közös valuta használatához kellenek. Ezt még maguk az euró bevezetésén dolgozó szakemberek is jelezték, de az unió vezetése félresöpörte a veszélyekre figyelmeztető véleményeket.

Szintén az uniós vezetés irracionalitására utaló esemény volt, amikor az Európai Tanács 2000-ben célként fogadta el, hogy az uniónak 2010-re a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia. Hasonló, nekifutásos jóslatai Nyikita Hruscsovnak is voltak, de róla mindenki tudta, hogy három elemije sincs; Európában azonban sokdiplomás emberek prognosztizáltak ilyesmit, mégis mindennek az ellenkezője következett be.

Ugyancsak politikai és nem a realitás sugallta döntést hoztak, amikor úgy bővítették 12 tagállammal a közösséget, hogy a gazdasági és társadalmi hatásokat nem gondolták végig, viszont beemelték a „kreatívan könyvelő” nemzetek sokaságát. Volt ugyan egy „koppenhágai kritériumoknak” nevezett feltételrendszer, amely szerint a tagság feltétele, hogy az új tagállam gazdasága legyen versenyképes az unió piacán, de ezt nagy ívben figyelmen kívül hagyták.

Mindez azonban eltörpül amellett, miként viszonyul az unió elitje a hagyományos európai értékekhez. Ennek látványos megnyilvánulása volt az a vita, amely az alkotmány kidolgozása során 2004-ben folyt Európa keresztény gyökereire való utalásról. Olaszország, Lengyelország, Litvánia, Málta, Portugália, Csehország és Szlovákia kiállt amellett, hogy a történelmi igazságnak megfelelően a leendő alkotmányban (amiből végül a lisszaboni szerződés lett) legyen utalás Európa keresztény hagyományaira. Ezt azonban a többség, élükön Franciaországgal és a protestáns északi államokkal elutasította. A vita nem országok, hanem politikai pártok között folyt: ahol baloldali pártok voltak kormányon, ott elutasították, ahol jobboldaliak, ott többségében támogatták. Jellemző, hogy Spanyolország eleinte a támogató csoporthoz tartozott, de amikor a szocialisták kerültek kormányra, kihátráltak.

Már akkor elhangzottak utalások az itt élő muszlimok érzékenységére. Egy másik, a vallást érintő emlékezetes vita az volt, amikor 2004-ben az új Európai Bizottság megválasztásakor Olaszország Rocco Buttiglionét, egy hívő katolikust jelölt a biztosi posztra. Meghallgatása során ő az egyház és az állam szétválasztását azzal a példával illusztrálta, hogy ő hiheti ugyan, hogy a homoszexualitás bűn, de ennek az állami életben mindaddig nincs jelentősége, míg azt nem mondja, hogy bűntett is. Filozofikus példabeszéde után két lábbal rúgták hátba; a parlament hangadói azzal fenyegetőztek, hogy az egész bizottságot elutasítják, ha Buttiglione annak tagja lesz (egyéni jelöltet ugyanis nem utasíthattak el).

Mindennek azonban csak szimbolikus jelentősége lenne, ha az unió elitjét uraló gondolkodásmód kritikus helyzetekben, mint például a tömeges bevándorlás, nem vezetne döntésképtelenséghez, illetve tragikusan rossz döntésekhez. E gondolkodásmód egyik alapvető eszköze a bűntudatérzés keltése mindazokban, akik nem értenek egyet az uralkodó elit felfogásával, például a bevándorlás kérdésében. Akik a tömeges bevándorlást elutasítják, azok „idegengyűlölők”, ami ellen a lisszaboni szerződés 67.3 paragrafusa szerint harcolni kell. Kicsit lenyugodva azonban szögezzük le: minden ország állampolgárainak megvan a joguk ahhoz, hogy akiket nem akarnak, nem fogadnak be, és ezt emelt fővel, bűntudat nélkül tegyék – bárhogy minősíti emiatt az Európát jelenleg uraló elit és az annak érdekeit kiszolgáló akadémiai háttér.

Szalmási Nimród

Hirdetés



Hozzászólás

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés