Pesti taxisnak születni kell
Érdekes, hogy két országos napilapunk is többoldalas riportot készített a hétvégén a fővárosi taxisokról; egyáltalán a mostanság kialakult ottani állapotokról. Mindkét esetben úgy történt az anyaggyűjtés, hogy az újságírók több taxiscég prominenseivel leültek cseverészni, és az érző szívű olvasó minimum elszontyolodott, de az érzékenyebbek még néhány könnycseppet is elmorzsoltak az írás végére érve; amit ezek közjóért serénykedő derék emberek a méltatlan-áldatlan, zűrzavaros helyzetben elszenvednek, ahogyan nap, mint nap megküzdenek a munkájukat zavaró, sőt akadályozó ádáz férgekkel, nos, az valóban szánalomra méltó.
Aztán két oldallal később arról számolnak be - ugyanezen lapok -, hogy egy friss felmérés szerint a fővárosi taxisok kétharmada valamilyen furfanggal végzi a munkáját. Nem a közismert a hiénák, a drosztokat bitorló maffiózók, hanem a szép sárgára mázolt, az összes engedéllyel kibélelt vállalkozó urak. Aki járt már Pesten, és kénytelen volt beülni egy legálisan működő személyszállító kisiparos járgányába, az tudja, miről regélünk. Ha a sofőr felismeri bennünk a tájékozatlan vidékit, akkor gyorsan sor kerül egy kis kerülőút beiktatására, órapörgetésre, más tarifa alkalmazására. A nyugtaadás elmulasztása már szinte rutinszerűen történik, de hamis számla kiállítása sem akadály.
Amennyiben az utasnak mégis gyanús az ügylet, könnyen úgy járhat, mint az az ír utas, aki sokallta a tarifát egy öt kilométeres szakaszért; őt valahol a budai hegyvidéken pofozták fel, de Magyarország hírnevét öregbítette az az előember is, aki utasa összes pénzével, telefonjával és fürdőgatyájával hajtott el nyitott ajtóval egy I. kerületi szálloda elől. Egyszer meg kellene rajzolni egy tipikus pesti taxis küllemét. Jellemzően borostás, napszemüveges külső – télen is - , magabiztos felszegett tekintet a legbüdösebb szagosítóval terhelt utastérben, szügyig kigombolt ing, szöttyedt gatya, ujjnyi vastagságú aranylánc a nyakban és a csuklón és természetesen a mérhetetlen arrogancia, amiben benne van a pestiség gőgje és a kiválasztottak hangja.
Ugyanakkor a fenti írásokból meg az derül ki, hogy az illető taxistársadalom felkent tagjai mélyen meg vannak arról győződve, hogy az ország lakossága egy emberként áll mögöttük, amikor ők a különféle egzisztenciális, szakmai, lelki, kulturális és egyéb görcseik miatt kivonulnak a placcra utat torlaszolni, dudát nyomkodni, meg nekiveselkedve, elkeseredetten szotyolázni a délutáni dugó kellős közepén. Pedig hát tévednek, na. Városbénító akcióikkal, kigyúrt éjszakai sofőrjeikkel még a taxival sosem utazó közömbösöket is maguk ellen hangolják. A lelket-szellemet roncsoló pesti légkör, amely mintha egy Stephen King regényből szállt volna elő, teszi ezt, vagy pesti taxisnak születni kell, ezt innen nehéz lenne kihirdetni. Mindenesetre a magunk részéről mi inkább maradnánk Debrecenben. Igen, itt lenn, vidéken.
Szalmási Nimród
