Varjú a varjúnak

Similis simile gaudet, mondják a székelyek, s mindjárt mondjuk mi is, hogy most ezt megint mivégre gondoljuk, csak egy kicsit hátrébb lapoznánk. Nehéz időket élünk, már szinte természetes, hogy az Egyesült Államok lövöldözésből szerzi az első olimpiai aranyát; a derék amerikaiak meglehetősen sokat gyakoroltak mostanság s valószínű meg is lepődtek, hogy Rióban nem a helyi rendőröket kell eltalálni.

Mi viszont, Moliérrel szólva, térjünk haza inkább juhainkhoz, söprögessünk csak honi pályán. E hasábokon számtalanul elsirattuk már azokat az elhullott, harcban elesett, elbuktatott kormánypárti politikusokat, akikért tényleg kár, különös tekintettel az elmúlt napok és hetek történéseire. Nyilván kizárhatjuk a Habony-Vajna-Mészáros fémjelezte smaragd háromszög szögei által befogott, stratégiai és emberi mélységekben vergődő cégéres aljasokat, ma kivételesen nem róluk szól az ének. Ugyancsak félretesszük Rogán, Farkas Flórián, újabban Mengyi Roland ügyeit.

Léteznek – léteztek? – értékalapon politizáló közemberek, akik a politikai prímszámok halmazához tartoznak, lévén csak önmagukkal oszthatóak, ha úgy tetszik, azt a polgári, konzervatív értékrendet tekintették, tekintik egyedüli és kizárólagos módon eszményinek, amellyel teljes mértékben azonosulni tudtak, tudnak. Politikai szocializációjuk idején senki sem tett arra kísérletet, hogy ezt az értékrendet azonosítsák mosóporral vagy pokémonos applikációval, mint eladható és eladandó termékkel. Mára hűlt helyük, megtűrt páriaként esetlegesen valamely vidéki önkormányzat állandó bizottságában külsős delegáltként, némi nosztalgiával próbálják magukkal is elhitetni, hogy mégiscsak fontosak a hatalom számára, ott fenn még számítanak rájuk, sőt ha jön a hadba hívó levelek kézbesítése, náluk fog csengetni a postás; egyszer.

Ezzel szemben a fontos harcállásokat már véglegesen megszállták a valós számok világát alkotó ifjú nemzedékek, ahol már a kocsi/karóra/kurvák a mindenható háromszöges eszmény, ezek már nem  finom kultúrlegények; egyszerű, nem bonyolult frizurájú vigécek, akik járják a portáinkat romlott áruikkal, és az alul traktor felül békegalamb hatásos bár elég rút orcáját igyekeznek magukra ölteni.(Voltaképpen róluk (is) akart igét hirdetni I. Diego Krakkóban, de a migránskérdéssel párhuzamot vonva teljesen félresiklott a mondandó lényege.)

Mindeközben, amikor még nem túl közel, de már nem is ordítóan távol felködlik a választási évet jelző útszéli tábla, a vezérkar géfodorjai tudomásul véve a kubatovi kulcsmondatot, hogy a politikusoknak joguk van az emberekkel találkozni, felmérték, hogy abból viszont csak baj lehet, ha előbb-utóbb tényleg találkoznak az emberekkel (vagyis a választókkal), ezért olyan emberes pofont mértek az alapítók kis köreinek arcára, ami után nehéz lesz odafordítani a másikat.

Nem elég, hogy az ellenzéki pártocskákat a legfinomabb műszerekkel is nehéz értelmesen mérni, most az elsüllyedt, de itt-ott még felbukkanó, a negatív tartomány világához tartozó mínuszos káderek is rákerültek a listára. Szerencsétlen Eörsi Mátyás például, miután megtudta, hogy a kormány őt jelöli egy nemzetközi szervezet főtitkári posztjára, rögvest szaladt a külügybe elmagyarázni, hogy bizonyára csak tévedésről lehet szó. Ott azonban az ifjú Szíjjártó bukolikusan hátba veregette, és biztosította, hogy a dologról a Főnök is tud, sőt a rendszerváltás környékén szerzett érdemeire tekintettel azt sem róják fel nékije, hogy Gyurcsány elkötelezett táskahordozója.

Eörsi azóta is merev tekintettel bámul maga elé, s nem érti, ez most miért jó a külügynek; mi tagadás, mi sem. Főleg, hogy nem kivételes történetről van szó. Korábban a minisztérium „Kína-főosztálya" Gyurcsánynak készített egy felkészítő csomagot Fletó pekingi útja előtt, de az egykoron sokat szidott szadesz-vezér Kóka Jánost is a cég segítette diplomata útlevélhez. Arra is emlékszünk, hogy a kormány az autonómiakoncepció kidolgozására a volt szocialista házelnököt kérte fel, és az egykori munkásőr Zoltai Gusztáv pedig Lázár fülébe búgja jó tanácsait zsidóügyben, nem kevés pénzért. A sok közül még említsük meg talán Such György nevét is, most éppen az Országház frissen kinevezett főigazgatója, tudják ő az, aki bilinek nevezte a Szent Koronát egykoron. Az újonnan kiszemelt meglepetés emberek castingolása lapzártakor még vélhetően zajlik.

Az útszélen érdemtelenül igen is otthagyott egykori képviselők, polgári körösök, aktivisták pedig már régóta sejtik, hogy hiába reménykednek. Csak nem értik, miért a kirekeszt. Hogy azok igen, és ők miért nem? Miért kapnak levitézlett, örök haragosok, hálátlan zsémbesek rangos állami stallumokat? Persze, a harmadik sör után, egykét éve lemondatott képviselő, mintegy megvilágosodván, kifejtette; Pelikán gátőr smasszerének volt igaza: „Egy brancs maguk..."

Szalmási Nimród