Az Aranylabda átka

Az Aranylabda 1956 óta íródó történetében eddig 43 labdarúgó érdemelte ki a címet, közülük pontosan egy csapatra való játékos nyert világbajnokságot is. Többségük éppen a vébén nyújtott teljesítménye alapján nyerte el a díjat: így például Bobby Charlton 1966-ban, Paolo Rossi 1982-ben, Lothar Matthäus 1990-ben, Zinédine Zidane 1998-ban és Fabio Cannavaro 2006-ban. Ronaldo már a második Aranylabdáját kapta a 2002-es világbajnokságon mutatott produkciója alapján, míg Gerd Müller, Rivaldo, Ronaldinho és Kaká nem abban az évben nyert, amikor hazája válogatottjával világelső lett, de nem is azt megelőző esztendőben. Érdekesség, hogy arra még nem volt példa, hogy a világbajnokságot megelőző esztendőben győztes játékos a következő évben válogatott szinten is a csúcsra jusson.

Az Aranylabda átka már több mint 50 éves: Alfredo di Stéfano (jobbra) 1957-ben nyert a France Football ankétján, ám az argentin származású klasszis ki sem jutott az 1958-as tornára a spanyol válogatottal. Pedig Di Stéfano az összes vb-selejtezőn játszott, azonban ő sem tudta megakadályozni, hogy Skóciában a spanyolok 4-2-es vereséget szenvedjenek. Rajta kívül még egy aranylabdás hiányzott a győzelmét követő esztendőben rendezett világbajnokságról: a dán Allan Simonsen 1977-ben lett Európa legjobbja, majd otthonról nézte az 1978-as, argentínai tornát. A többi aktuális aranylabdás legalább ott volt a győzelmét követő évben a vébén, de ebben sem volt mindig sok köszönet.

Az 1962-es chilei tornán például az előző évben Európa legjobbjának megválasztott Omar Sivori (balra) az olasz válogatottal még a csoportból sem tudott továbbjutni. Nem járt sokkal jobban 1990-ben Marco van Basten sem: a holland válogatott ugyan a csoportkört még sikerrel vette, de a következő fordulóban egy pazar mérkőzésen kikapott az NSZK-tól. A legutóbbi két vébén pedig az aktuális futballcsillagok egyaránt a negyeddöntőben búcsúztak: 2002-ben Michael Owen ugyan gólt szerzett a brazilok ellen, ám Anglia végül 2-1-re kikapott. Ezen a találkozón a győztes találat Ronaldinho nevéhez fűződött, aki négy évvel később Franciaország ellen már nem tudott segíteni a válogatotton. 

Akadt olyan aktuális aranylabdás, akinek az elődöntőben értek véget világbajnoki álmai. Így járt például Eusébio (jobbra)  1966-ban: a csatár ugyan gólkirály lett az angliai viadalon, tehát a teljesítményére nem lehetett panasz, de ez is kevés volt az aranyéremhez, az elődöntőben a későbbi győztes Anglia jobbnak bizonyult Portugáliánál. Szintén az elődöntőig jutott Michel Platini az 1986-os vébén. Pedig a negyeddöntőben, amikor a franciák annak ellenére is kiverték a brazilokat a tizenegyespárbaj során, hogy Platini az égbe lőtte a maga büntetőjét, úgy tűnt, hogy az átok megszakad, ám a következő mérkőzésen az NSZK simán legyőzte Franciaországot.

Öt futballista viszont egészen közel került ahhoz, hogy friss aranylabdásként világbajnok legyen, ők ugyanis döntőt játszottak alig fél évvel a France Footballtól kapott elismerés után. Igaz, Gianni Rivera túl sokat nem játszott az 1970-es fináléban: az olasz szövetségi kapitány, Ferruccio Valcareggi kihagyta a kezdők közül. Rivera csak az utolsó hat percre állt be, amikor a brazilok már 4-1-re vezettek. 1982-ben Karl-Heinz Rummenigge szintén nem játszotta végig a döntőt, igaz, ő legalább kezdő volt, de a 70. percben lecserélték, rögtön az olaszok második gólja után.

Az Aranylabda átka három futballistát sújtott leginkább. Az első a sorban Johan Cruyff (balra), aki az 1974-es tornára nem csak aktuális aranylabdásként, hanem kétségtelenül a világ legjobb játékosaként utazott. A papírformának megfelelően a favorit hollandok be is jutottak a döntőbe, sőt, ott a házigazda NSZK ellen már az első percben vezetést szereztek, éppen Cruyff révén. A folytatásban azonban a nyugatnémetek fordítani tudtak, és így Johan csak ezüstérmes lett, ennek ellenére abban az évben is ő nyert a France Footballnál.

Az 1994-es világbajnokság egyik főhőse kétségtelenül Roberto Baggio volt. Az egy évvel korábban Európa legjobbjának megválasztott támadó kis túlzással szinte egymaga vitte be az olasz válogatottat a fináléba: két gólt lőtt a Nigéria elleni nyolcaddöntőben, ő szerezte a győztes találatot a spanyolok ellen, majd az elődöntőben megint duplázott Bulgária ellen. A döntő azonban nem az ő napja volt: nem ment neki a játék, a büntetőpárbajban pedig a máskor olyan biztos lábú ítéletvégrehajtó hibázott, a világbajnok így Brazília lett.

Négy évvel később egy brazil érkezett friss aranylabdásként a vébére, és sokáig úgy tűnt, hogy Ronaldo (jobbra) megtöri az átkot. A fiatal csatár ugyanis jól játszott a tornán, négy gólt lőtt, betalált az elődöntőben is, ráadásul a tizenegyespárbajban sem rontott. A franciák elleni finálé napján azonban jött a rejtélyes rosszullét. Egy ideig úgy tűnt, hogy nem is játszhat a döntőben, ahol végül csak árnyéka volt önmagának, a franciák pedig megnyerték a vébét.

Lionel Messinek tehát nemcsak az ellenfelekkel kell majd megküzdenie a világbajnokságon, hanem az Aranylabda átkával is, amely már a selejtezősorozatban is jelentkezett - elvégre Argentína a vártnál sokkal nehezebben jutott ki Dél-Afrikába. Ezt az akadályt azonban vették Messiék: a kérdés már csak az, hogy az FC Barcelona csillaga jövőre nemzeti színekben is világelső lesz-e.

www.global-soccer.eu