Emlékezzünk ifjabb Ocskay Gáborra!

Sok ezer debreceni álma teljesült öt évvel ezelőtt: 2005-ben a Főnix Csarnokban rendezték a Divízió I-es jégkorong-világbajnokságot, természetesen a magyar válogatott főszereplésével. Nemzeti csapatunk akkor (még) nem tudta csodáig fokozni a csúcsteljesítményt, nem tudott feljutni a világ legjobbjai közé (erre 2008-ig kellett várni és Japánig kellett korcsolyázni), ám örök élményt adott a cívisvárosi hoki rajongóknak: a gárda a sportág történetben először volt képes pontot szerezni olyan ellenféllel (Norvégiával) szemben, amely feljutott az A csoportba.

A Debrecenben (és az utóbbi bő évtizedben bárhol) szerepelt magyar válogatott egyik legnagyobb sztárja szó szerint magától értetődően Ocskay Gábor volt: góljai, gólpasszai kiemelték a hokisisakok „arctalanságából”, ha hozzá került a korong, a szurkolók felemelkedtek a helyükről, tudták, valami olyasmi fog történni, amit át kell élni.

Akkor, a Főnixben több ezren élték, éltük az élményt, s nem tudhattuk, hogy alig négy évvel később, a várva várt A csoportos vb előtt egy hónappal nem az életről, hanem a halálról szól majd a magyar jégkorong. Egy esztendeje, hogy ifjabb Ocskay Gábor 34 évesen szívelégtelenségben elhunyt, s végképp lekorcsolyázott a jégről: illetve dehogy korcsolyázott le, emléke és mosolya örökre ott marad minden magyar hokipályán, így a debrecenin is.

A szapporói csoda, a sporttörténelmi feljutás évében Ocskay Gábor blogján arról írt, hogy nem szeretne celebbé válni, sportoló akar maradni. Nos, az maradt, haláláig.
„A magyar zászlóm, amit még Debrecenben írtatok alá, már nagyon sokat ér” – írta neki egy boldog drukker a feljutás után. Annak a zászlónak az értéke azóta immár felbecsülhetetlen: a magyar válogatott egykori vezére soha többé nem írhatja alá.
T. Cs. Zs.