Emlékezzünk a doni áldozatokra
A doni áttörés a II. világháború magyarok számára legtöbb halálos áldozatot követelő csatája volt. A hetvennégy évvel ezelőtti katasztrófában több mint százezer magyar katona veszett oda, ez történelmünk legnagyobb veszteségekkel járó ütközete volt.
A keleti fronton a rosszul felszerelt magyar csapatok nem tudták feltartóztatni a túlerőben lévő szovjeteket, akik 1943. január 12-én megtörték a magyar arcvonalat, és pár hét alatt felmorzsolták seregeinket. 100-120 ezer embert veszítettünk ebben az ütközetben. A Don mellől csupán 60 ezer magyar katona ért haza a 200 ezer főt számláló 2. magyar hadseregből. Az idegen földben nyugvó hősök után özvegyek és árvák maradtak, de a hatalom évtizedekig hallgatást parancsolt, tiltott volt emlékezni.
Az előzmények
Hatvanöt éve, 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, amelynek során szinte teljesen megsemmisült a 200 ezer fős hadsereg. A 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki az orosz frontra. Az 1941-es villámháború kudarca után a németek szövetségeseiktől csapatokat követeltek a következő évre tervezett keleti hadjárathoz. Ezt Budapesten nem tudták, illetve nem is akarták visszautasítani, mert a Hitler kegyeiért versengő, Észak-Erdély visszaszerzésére törekvő Románia azonnal teljesítette a német igényeket. Emellett a részvételtől újabb területek visszacsatolását remélték.
Hosszas alkudozás után sikerült leszorítani a német igényeket, de csak azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendeljék alá, a felfegyverzést illetően pedig megelégedtek a németek szóbeli ígéreteivel. A teljes sorállomány 20 százalékát küldték a frontra, a többit a tartalékosok tették ki. Az 1942 októberében a 197 ezres létszám 20 százalékát a nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát a zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták. A hadsereg élére az 59 éves Jány Gusztáv vezérezredes került. A fegyverzet és felszerelés hiányos és korszerűtlen volt, a vezetés a megígért német kiegészítésre számított.
A tragédia
A csapatok 1942. június 28-án kapcsolódtak be a harcokba, és július 7-én érték el a Dont. Itt a kifáradt egységek védelembe mentek át, Voronyezs és Pavlovszk között 208 kilométer hosszú szakaszon. A nyár folyamán sikertelenül kísérelték meg a folyó nyugati partján megmaradt hídfők felszámolását, a harcokban 30 ezer embert vesztettek. A hadsereg vezetése már ekkor felismerte, hogy képtelen a hosszú szakasz védelmére, de sürgetése ellenére sem kapta meg a beígért fegyverzetet és felszerelést. 1942 novemberében, a sztálingrádi csata miatt a németek fokozatosan kivonták csapataikat a doni térségből.
A szovjet 40. hadsereg támadása 1943. január 12-én, 30-35 fokos hidegben kezdődött meg az urivi hídfőből kiindulva, az első napon 8-12 kilométer mélyen ékelődtek be a magyar védelembe. Január 14-én a voronyezsi front középső és déli részén is támadás indult, a 3. harckocsi-hadsereg a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törte át a magyar védelmet. Az első napokban a magyar csapatok szívósan ellenálltak, de mert a hivatalosan Jánynak alárendelt német hadtest vezetését Hitler magának tartotta fenn, Jány csak tétlenül szemlélhette a mind rosszabbra forduló helyzetet. Már január 15-én elrendelhette volna ugyan a visszavonulást, amivel a hadsereg egy részét megmenthette volna, de nem merte megszegni a kitartást előíró parancsot.
Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a hadsereget, az arcvonal felbomlott, eluralkodott a pánik. Jány január 17-én hajnalban rendelte el a VII. hadtest visszavonását, az elvágott, és német alárendeltségbe került III. hadtest még harcolt és csak január végén sikerült kijutnia a szovjet gyűrűből. A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én "vált ki az arcvonalból". Jányt a jórészt fegyvertelen, demoralizált katonák nyomorúságos látványa e napon késztette hírhedt hadiparancsának megfogalmazására: "...a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét". A 3. pont deklarálta: "A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani.". A sértő és igazságtalan parancs a tisztek körében is felháborodást keltett, sok helyen ki sem hirdették.
A maradék csapatokat március 5-én hátravonták a Dnyepr nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal hagyta el a Szovjetuniót, Horthy 1943. augusztus 5-én felmentette hadseregparancsnoki tisztéből. 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélték és 1947. november 23-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette a háborús bűntett miatt emelt vád alól.
A veszteségekről pontos adat még ma sincs. 1943. március elején a hadsereg létszáma 54 029 főt tett ki, de ezek jelentős része hadtápos volt. A 2. magyar hadsereg 93 500 (más adatok szerint 120 ezer, illetve 147 971) főt vesztett, ebben benne foglaltatnak a hősi halottak, az eltűntek és a sebesültek.
A doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége volt, idegen földön, idegen érdekekért négyszer annyi ember pusztult el, mint a mohácsi csatában.
