Bárpszichológus – ilyen is van Debrecenben!

A Cívishír egykori munkatársa, Hajnal László Bárpszichológus című, készülő könyvéből teszünk közzé két részletet. Mi nagyon élvezzük! 

„Jobb ha megnyomod a gombot, és elmondod nekem
Még mielőtt félreértelmezem az egészet, és lelépek.”
(Sugababes: Push The Button)

20. Nyomd meg a gombot!

Hadd mutatkozzam be: a nevem Hajnal „Világ legboldogabb embere” László. Az a fura idióta, aki vigyorogva sétál az utcán, egyensúlyoz a padkán, egyedül táncol a bárban, miközben az asztalokat törli. És a kirakati üveg mögül úgy tűnik, mintha még énekelne is. Azt gondolnád, folyamatosan be van lőve. Pedig szervezete üres, szíve csordultig teli.

Egy boldog ember.
Lottónyertes vagy szerelmes.

Biztos, hogy az utóbbi, mert a milliárdosok ritkán cipelnek teli sörös rekeszeket. Ráadásul úgy szaladgál velük, mintha ki lenne gyúrva. Biztos fizetik a túlóráját.

Teli van energiával, nem ejt el poharakat, mint máskor. Minden sikerül neki. Minden ajtó kinyílik előtte, pedig múlt héten még a fotocellás is homlokon csapta. Az ólom arannyá válik kezében, holott éveken át homokként pergett ki a gyémánt az ujjai közül.

Tekintete akár a csillámos szemcseppet használó modelleknek. És végig, végig úgy vigyorog, mint akinek vibrátor van a boxerében.

Bizony, bizony. A szerelem a legjobb antidepresszáns. Kérdezze csak meg a kezelőorvosát és gyógyszerészét! Mellékhatás nincs. Minden színes, minden ragyog. Számára az eső nem ellenség, hanem konfetti a tánchoz. A szürke felhők között a szivárványt keresi.

És hogy mi a titok?

Nyomd meg azt a nyomorult gombot! Lépj! Nem kell itt a kezedet dörzsölve aggódni, hogy „de mi lesz, ha nem”. Nem lesz semmi, ha egy helyben állsz. És ha nemet mond, akkor mi van? Semmi. Tessék hát lépni! Ha szomjas vagy, igyál. Ha kíváncsi vagy, tetszel-e a lánynak, emeld fel a telefont vagy állj elé, és kérdezz rá! Azt sosem lehet tudni, melyiknek milyen az ízlése, és milyen férfira bukik, ez igaz. De a töketleneket egyik se szereti.

Persze, minden időzítése kérdése. De most beszéltek épp. Ott ül nálad a bárban, nem a másik negyvenben a környéken. És láthatóan vidám. Nem zárkózottan ücsörög, az exét siratva, aki tizenhárom éve elhagyta.
Mikor hát, ha nem most?

Egyedül ül, és épp azt írja a barátnős csoportba, hogy „itt kacsintgatok rá, de semmi... ez tuti buzi”.

A menstruációs ciklusát nyilván nem lehet kiszámolni, hogy kimatekold, mennyire van épp bezsongva. De legalább fogyasztott alkoholt. Annyira épp eleget, hogy igennel válaszoljon, de nem is annyira sokat, hogy reggelre megbánja.

-Te Kamilla! Megeszünk holnap egy zsíroskenyeret valahol?
Göndören felkacagott.
-Naná!
Soha szebben nem mondták még ki, hogy „naná”.

Ezért megérte túllépni a büszkeségen. Mi is a büszkeség? Egy üres szó. Egy kép, amit a falra akaszthatsz saját magadról. Öregkorodra aztán ülsz a foteledben, whiskey-t kóstolgatva, és elismerően bólogatsz, miközben a büszke fiatalkori énedre tekintesz. Dédunokád a térdedre szökken, s te így szólsz hozzá:

– Mesélek megint sok csodát. Látod a dédapád képét, pöcörő? Azt a sok plecsnit a mellkasán. Mennyi és mennyi háborút vívott saját magával. És egyszer sem vesztett. Nem győzte le felfegyverzett amazonok serege sem, nem ölelte át skorpió. Egy nő sem döfte szíven, egy sem mondott neki nemet. Hogy miért? Mert soha, de soha meg sem kérdezett egyet se. Nem vesztett párbajt: se pájra, se baja nem volt. Elhagyta a város zaját, és egyedül, hűséges társával, a büszkeséggel tért haza kedvenc lövészárkába: az egyszemélyes ágyába. Ő, és remegő, de pontosan célzó, büszke jobbkeze. Úgy voltak, mint két jó barát. Húsz éve már, nap nap után.

Megérte túllépni az aggodalmon is. Mert mi az aggodalom? Egy szakma. Ráadásul a rosszul fizető fajta. Hivatalosan úgy van bejegyezve: Elméletgyártó szakmunkás. Három műszakban, fáradhatatlanul gyártja teóriáit. Variációi futószalagon érkeznek. Nap közben a zebrát se látja tőlük, éjjel pedig kiteregeti mindet a plafonra száradni.

De nem csak gyártósoron van, ő maga egyben a Minőségellenőr is. Vizsgálja, elemzi, kiértékeli termékeit. Sőt, a Fogyasztó szerepét is magára vállalja: megrágja, lenyeli, és hagyja, hogy végül gyomorfekélyt okozzon. Mert a szorgalom az ellen nem véd.

Jómunkásember volt, az biztos. Egész életében éhbérért dolgozott. Harmincezerért vagy háromszázezerért is elvállalta. Soha egy szabadnapot nem engedett meg magának. De már nem használja ki az oxigént. Így családja sem lett soha. Nővére, Malvin könnyes szemmel gyászolja, barátai hangosan zokognak sírja felett, és a fejfát csapkodva ordítják: – Hogy lehettél ekkora puhapöcs?! Mi szóltunk, de te egyetlen tanácsnak sem adtad meg az engedélyt!

De én nem leszek munkás vagy katona. Vad álmokat terelő juhász.
Szívem nem lesz bánatos, rajta szunnyadozik a szakadás.
A villamoson el nem alszok, de lehunyja sárga szemét az irigység,
Fejemben alszik a zümmögés. Dunna alatt velem egy szépség.

Leszek inkább szabadúszó.

Ha a próbanapom Kamillával sikertelen lesz, akkor sem igénylek segélyt. Megragadom a lehetőségeket. Beadom az önéletrajzomat minden potenciális nőszemélynek, akiben látok fantáziát. És ha interjúra kerül a sor, megmászom a legtöbb lépcsőt.
Elvállalok alkalmi munkát, ha nem telik kenyérre, se válaszra tőlük. Talán aláírok egy-egy szerződést, és leszek hónapok, évek dolgozója.

Leszek az életem igazgatója!

----------

„Miért süt még mindig a nap?
Miért érnek partot még mindig a tengerek?
Hát nem tudják, hogy vége a világnak?
Mert többé már nem szeretsz.”
(Skeeter Davis: End of the World)

21. Húzd meg a ravaszt!

Hadd mutatkozzam be: nevem Hajnal „Sanyarú Sorsú” László.  Akit még csak annyira sem sajnál meg a világ, hogy valaki véget vessen szenvedésének.

Ó, bár mellettem állna egy igaz barát! Egy láncfűrésszel.

Aki nem tudná végignézni, ahogy az önsajnálat lassú mérgét csepegtetem összetört szívembe. Még a vér is könnyezve csordogál az ereimben. Ezért nem leszek öngyilkos, a bánat úgyis felemészt reggelre. Inni azért sem fogok. Végignézem kivérző lelkem búcsúját. Ott leszek a felszabadító pillanatban, és akár a szamurájok, tudatos leszek legyőzött szívem harakirijére.

Hiszen az emberi történelem legnagyobb tragédiáját magamban hordozni olyan teher, amiből akár vallás is születhet.

Mert engem siratnak a jéghegyek,
Bánatukban partra vetik magukat a cetek.
Értelmét veszti életének a mamut,
Önmagától gurul macska karmára a pamut.

A szakítás sosem könnyű. Tudom, hogy most bólogatsz. Tudom, hogy feltépem a be sem gyógyult sebeidet. Átélted. Átérezted. Mesélhetnél.

És talán most még meg is könnyezted értelmetlen életedet. De hidd el, ennél kegyetlenebb döfést még senki sem kapott. Mert amikor elolvastam a mondatát: "Sajnos mégsem érek rá ma, ne hargudj! Közbe jött valami :(", olyan fájdalmat éreztem, amit ha szavakba is tudnék önteni, sosem tárnám eléd. Nem akarom, hogy megismerd a szomorúság ennyire mély, az infravörösön is túli, láthatatlan szegletét.

„Közbe jött valami. :(„

Sejthettem volna. Már a telefon értesítő ikonja is kárörvendőn vigyorgott. Ez a szomorú szmájli meg egyenesen a pofámba röhög. Mindenki rajtad nevet, szánalmas kis hülye. Azok a tinilányok a kockás lattéjuk mögül. A pincér, aki épp őket szolgálja ki. Láthatóan azt mondja:

– Ne nézzetek oda, de annak a szerencsétlennek mondtak ma nemet, haha. Az a kutya sem liheg, hanem vigyorog. Mindenki ezen szórakozik. Ők még nem tudják, hogy a világ ezen a napot elkezdett megszűnni. És ehhez a tragédiához még a könyvemet se kell befejezni.

Bár figyelmeztettek volna a csillagok, melyek évezredekkel ezelőtt ezért a napért hunytak ki.
Bár gyengébb Absinthe-ot ivott volna Nostradamus, hogy világosabb négysorosokat írjon.
Bár épen maradt volna ez a lap a Jelenések könyvéből.
Bárcsak megfejtette volna valaki a maják naptárát előttem.

De persze, senki sem figyelmeztetett. Nyilván mindig „közbe jött valami.”

Hadd vegyek egy kis levegőt.

Nem. Nem. Rosszul gondolkozok. Vagyis inkább fordítottan.

Bár magamba szállnék már végre.
Bár felhagynék azzal, hogy másokat hibáztatok ahelyett, hogy vállalnám a felelősséget a saját elcseszett döntéseimért.
Bár végre eldönteném, mit akarok egyáltalán, és ha azért rinyálok, hogy legyen mellettem valaki,  akkor ahhoz mérten élnék. És lennék olyan stabil személy, aki mellett valóban érdemes megmaradni.
Bár abbahagynám, hogy megvonom a vállam, hogy „márpedig én így működök”. Végre felismerném, hogy folyamatosan fluktuáló, szeszélyes énem éppen aktuális vágyai nem elsődlegesek. Rájönnék, hogy – ugyan szép és jó őszintének lenni magamhoz – mégis ugyanúgy a saját szemembe hazudok.

Természetes, hogy a vágyaim ellentmondásosak. Természetes, hogy nem lehet egy fenékkel egy lovat is és egy szamarat is megülni.

Különben is: hogy jövök én ahhoz, hogy arra számítsak, hogy valaki határozottan tudja, mit akar tőlem, amikor még én sem tudom mire számíthatok a saját gondolataimtól?

Ki vagyok én, hogy elvárjam: márpedig sétálj keresztül a mocsáron! Építs várat a futóhomokra!

Persze ezt mindet neked kellene elmondanom. Nagybetűs Neked, Te nagybetűs Ő.

Talán el is mondtam volna, de neked valami „közbe jött”.

Nem, Lacikám! Te jöttél közbe saját magadnak.

Őszintébbnek kéne lenned, pontosabban világosabbnak.
És akkor most nem tekeregnél a saját kis fejecskédben.
Világos kérdés, világos válasz.
Akció, reakció. Te mondogatod mindig, nemdebár?

Úgyis tudod, mi a vége: ha kitárod a szíved, vagy könnyes szívvel magához szorít a lány, vagy csak szimplán töröl a Facebookról. Csak igaz lehetsz vagy pszichopata. És attól, hogy ezt nevetve leírod, még nem jelenti azt, hogy nem vagy valóban egy elbaszott bipoláris, mániákus depressziós. Ahogy mindneki más. De te vagy az elmbebaj királya. Egy esettanulmány, amitől sírva ugrálnának a szakemberek örömükben.

Látod, nekik nagyon is szükségük lenne rád.

Úgyhogy szedd össze magad, holnap vegyél valami szép inget, és menjél csajozni a Pszichológia Tanszékre.

Ennyire egyszerű.
Nem kell pazarolni a saját és az olvasó barátaid idejét és energiáját.
Önsanyargatásodat már megírták az Én vagyok önmagam legrosszabb ellensége című számban. Csak sokkal rövidebben.
Úgyhogy ha ellenségképet keresel, nézzél tükörbe!
Aztán igazítsd meg kócos szemöldöködet, dobjál magadnak egy megbocsátó puszit, és lépjél ki az életbe.
Mert a végén még addig emészted magad, hogy csinos leszel.
Csinos, de egy idióta.

És amikor legközelebb találkozol a lánnyal, tudod mi fog közbe jönni? Hogy kedvesen rámosolyog, te meg nekiesel, hogy „baszd meg a porszívódat, nyuszika!”

(Ez egy vicc, ha nem ismered, kérdezz utána. A fél ország hallotta már, a másik fele pedig még mindig a saját gondolatait vetíti ki másokra.)

De legalábbis tüskéidet kitolva, a lövészárok rejtekéből, karcosan fogsz válaszolni. Ő pedig nem érti, miért. Hogyan is érthetné? Hiszen az elmédben lezajlott párbeszéd tartalmával nincs tisztában. Őt nem avattad be a beszélgetésbe. Kihagyott pár részt a sorozatból, és nem tudja kiolvasni a tekintetedből, mi is történt.

Szimplán hibbantnak fog tekinteni. És tudod mit?! Igaza lesz!