Majdnem összeestem, annyira pici volt! És az a sok cső...

Alina története

Andorca-Darányi Babett, és kislánya, a most 2 éves Alina a vártnál hamarabb találkoztak. Alina második gyermekként érkezett a családba – amikor megfogant, a nagytesója éppen 2 éves volt.

Édesanyja emlékei szerint a terhesség alatt semmilyen probléma, semmilyen jel nem utalt a koraszülésre egészen a terhesség 34. hetéig. – Egy reggel, amikor felébredtem, azt vettem észre, hogy szivárog egy kis vér. A kisfiamat elvittük a bölcsibe, a férjemmel pedig bementünk a DEOEC Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikára. Ott megvizsgáltak, ultrahang is volt, de nem volt lepényleválásra utaló jel. Megfigyelésre bent tartottak, kaptam tüdőérlelőt, de másnapra teljesen el is múlt ez a kis halvány vérzés. Lélekben már otthon voltam a férjemmel és a kisfiammal. Ehhez képest délután a semmiből hirtelen elöntött a vér. Akkor nagyon megijedtem. Szóltam a szobatársamnak, aki jelezte a nővérnek, aki az ügyeletes orvossal együtt érkezett. Miután látták, hogy mi a helyzet, azonnal felvittek a szülőszobára, ott ismét ultrahangoztak és rám tették az NST-gépet. Az ultrahangon akkor már látszott, hogy a lepény elkezdett leválni. Igazából fel sem eszméltem, mi történik velem. Felhívtam a férjemet, aki azonnal elindult a klinikára. Engem előkészítettek a sürgősségi császármetszéshez. Nem volt bennem félelem, tudtam, hogy ennél jobb helyen nem lehetnék. A császármetszés nagyon gyorsan zajlott; a szülésznő, aki végig a fejemnél állt, nagyon kedvesen, megnyugtatóan beszélt hozzám, közvetítette, hogy mi történik. Amikor kivették Alinát, azonnal felsírt. Odahozták, hogy megnézzem, akkor hálát adtam Istennek, hogy ő jól van. A picit azonnal elvitték a PIC-re, mert a tüdeje nem volt elég érett, így inkubátorba került. A 34. héten 2 480 grammal és 46 centiméterrel született.

A műtőben lévő orvosok és szakembergárda maximális profizmussal és emberséggel volt jelen. Nagyon hálás vagyok nekik. Onnantól, hogy észrevettem a vérzést, addig, hogy Alina megszületett, 35 perc telt el. Valóban nem lehettem akkor annál jobb helyen.

Alinához minden harmadik órában ment az édesanyja, majd az inkubátorból kikerülve egyszerűbbé vált a szoptatás is. 11 napot töltött a kicsi és anyukája a klinikán, majd hazamehettek, de a kórházban elsajátított gyakorlatokat fél évig végezniük kellett (ezekben gyógytornász segített). A napi 20 perc tornáztatástól eltekintve semmi egyéb nem volt, ami eltért volna egy időre született baba napirendjétől, ellátásától.

– A koraszülöttség és a császármetszés ellenére Alinát 6 hónapos koráig csak szoptattam, nem nagyon fogadott el mást, nehezen indult a hozzátáplálás, kóstoltatás. 13 hónapos koráig szoptattam. Mai napig igényli a testközelséget, ölelget, bújik – idézi fel Babett. – Engem lelkileg már a terhesség alatt nagyon megviselt a császármetszés gondolata, a kisfiamat természetes úton szültem, Alinát is jó lett volna így. A szülés után arra koncentráltam, hogy Alina jól van, de a császármetszésből való felépülés fizikailag és lelkileg is nehezebb volt. A sürgősségi császármetszésre pedig egyáltalán nem voltam felkészülve, annyira gyorsan és hirtelen történt minden, hogy akkor átadtam mindent az orvosoknak, meg kellett bíznom bennük, és meg is bíztam.

Azon kívül, hogy Alina kisebb volt, mint a kortársai, semmiben nem volt lemaradva. Talán a mozgásfejlődése lassabb volt, később fordult át hasról hátra és vissza, de járni 13 hónaposan kezdett, amikor a testvére is. Alina most töltötte be a 2. életévét, bölcsis lett a múlt héten. Életkorának megfelelően fejlett mind fizikailag, mind értelmileg. Harcos kislány, nem enged egykönnyen. Sokat harcol a bátyjával és a bölcsis társaival is a játékokért. Talpraesett, ügyes, határozott kislány.

Lehel története

Csukásné Horváth Erika fia, Lehel is a koraszülöttek közé tartozott 12 éve. 

– Nagyon vártuk Lehelt. Boldogok, egyben izgatottak is voltunk. Rendben volt minden a 23. hétig. Akkor kijött a nyákdugó, és mint utólag kiderült, enyhe összehúzódásaim voltak. Akkor még nem ijedtünk meg, azt sem tudtam, mi az a nyákdugó. Másnap említettem az orvosnak, mi történt, ekkor már intenzívebbek voltak az összehúzódások. Fele se volt tréfa: vizsgálat, beutaló, mentő vagy a párom vigyen be. Azonnal. A páromat választottam, mert nagyon féltem. Mire beértünk a klinikára, a fájások erősödtek. Kaptam két tüdőérlelőt, másnap megvolt a méhnyakzáró (cerclage) műtét. A másnapi kontrollon ért az újabb hidegzuhany: a babának fejlődési rendellenessége van.

Nem akartuk elhinni. Ilyen nincs! Velünk nem történhet meg! Nem hisszük el!

Fájó volt a nagyterhesek között feküdni. Rengeteget sírtam. Féltem. Az orvosok biztattak: Debrecenben Balla György professzor úr és csapata nagyon profik, meg tudnak menteni nagyon pici babákat is. Elértük a 25. hetet, amikor beindultak a fájások. Ha eddig féltem, most aztán igazán rettegtem. Mi lesz a babánkkal? Nem akarom elveszíteni! Szerencsénkre nagyon klassz orvoscsapat volt akkor ügyeletben. Lehelkém császárral született, hogy minél gyorsabban kint legyen és nagyobb legyen az esélye.

Aztán egyszer csak azt mondták az orvosok, hogy emeljük ki... és akkor meghallottam a kiscicanyávogás szerű hangot. Aztán már nem hallottam.

Félelem és rettegés, sírás. Az orvosok megnyugtattak: elvitte a PIC-re Balla profeszor. Műtét után jött a párom. Ő mondta, hogy 850 dekagrammal született a fiunk és igen, fejlődési rendellenességgel. Rákolló kézzel és hasadt lábfejjel. Itt a vég. Tragédia. Egy világ omlott össze bennem!

Amikor megláttam, majd összeestem. Annyira pici volt! És az a sok cső.

Később a kezdeti döbbenet kicsit szelídült. De gyűlöltem a gépek pittyegését, a rengeteg csövet, ami a babám inkubátorából jött ki. Utáltam magam, mert nem tudtam 9 hónapig óvni és védeni, táplálni, hogy bennem fejlődjön. Alig volt tejem, két hét után teljesen elapadt. Egy újabb ok, hogy saját ellenségem legyek!.Az sem segített, hogy olyan szobában voltam, ahol időben született babák voltak az anyukájukkal. Haragudtam mindenre és mindenkire. A páromnak, a családnak sem lehetett könnyű, de ott álltak mellettünk. 

Pár nap után próbáltam a félelmemet és a haragomat nem a PIC-ben lévő nővérkékre zúdítani. Ott ültem a kicsi fiam mellett, amikor csak tehettem, mivel bent feküdtem, szerencsére szinte mindig ott voltam Lehelem mellett. Minden reggel rettegve mentem az inkubátora felé. 3 hónapig és 1 hétig feküdt az inkubátorban lélegeztetőgépre kötve. Itthon sem volt egyszerű. Féltettem nagyon. De szépen belerázódtunk. Persze nem úgy fejlődött, mint az időben született babák. Vittük masszírozásra, tornára, úszásra. Mozgásban nagyon sokáig el volt maradva. De

imádjuk úgy, ahogy van! 

Szerencsére nem látszik rajta, hogy koraszülött volt. Lehelnek inkább a keze miatt adódott nehézsége. Aztán ezt is áthidalta: tud kötni, 2-2 ujjal gyönyörűen szólaltatja meg az erdélyi háromlyukú furulyáján a moldvai népdalokat, tilinkózik és kavalozik, és rendszeresen jár úszni.

Gulyás-Czibere Anikó