Fanni gyönyörű története
Katonáné Jakab Andrea olyan megindító aprólékossággal mesél kislánya születéséről, mintha tegnap lett volna, pedig már 11 éve történt. Nagyon várták első gyermeküket, nem is adódott a várandósság kezdetén probléma. Ám Fannit a 24. héten mindössze 500 grammal, császármetszéssel a világra kellett segíteni. Levált a méhlepény. Azaz senki nem rontott el semmit – se az anya, se az orvosok, se a sors. Egyszerűen csak megtörtént. A kicsi az első pár napban két agyvérzést kapott, és mivel Andrea az egészségügyben dolgozik, tudta, mire számíthat, de a kórházban sem áltatták. A koraszülött intenzív osztályon látták el, folyamatosan monitorozták, lélegeztették.
Képzelhetik, olyan pici volt, hogy vesetálban fürdött.
– Arra gondoltam, ha a gyerek bírja, akkor nekünk is bírni kell. Márpedig Fanninak óriási akaratereje van. Bár a kórházi időszakot nem kívánom senkinek, hiszen kora reggel mentem hozzá, estig vele voltam, a férjem gyakran éjszakás műszak után jött utánam..., napról napra éltünk. Fannit végül öt hónap után adták haza 2 730 grammal. Kétóránként etettem (kezdetben szondával), korai fejlesztésre, vízi tornára, Dévény-tornára, folyamatos ellenőrzésre hordtam. Az uszodában adódtak lehetetlen helyzetek: tél volt, Fannit megtörölgettem, felöltöztettem, sapka, sál, be a tolószékbe, de én még mindig ott voltam fürdőruhában, vizes hajjal. Egyedül ezt végigvinni nem lehet. Minden kapcsolat számára megpróbáltatás egy ilyen helyzet, de Fanniért megtesszük és a férjem édesanyja sokat segít nekünk.
Amikor először a szemembe nézett
A kislány valamennyi központja sérült: ugyan mindent ért, folyékonyan nem beszél, de szavakat használ, és kifejezésre tudja juttatni az érzéseit, az akaratát. A szülei megtanulták értelmezni a jelzéseit. Tolószékhez kötött, járni nem képes, önállóan ülni sem. Évekkel ezelőtt két csípőműtéten esett át Budapesten, ám az operációk nem hozták a várt eredményt. Andrea még sincs elkeseredve:
Fanninak így kerek az élete: kiegyensúlyozott, mosolygós gyerek. Elfogadtuk olyannak, amilyen, mi így szeretjük – mondja az édesanya, aki felidézi, a korai fejlesztő óvodában találkoztak először a Csodakutyákkal. Az állatok közelségétől Fanni motivált lett, megtanulta a – merev ujjai miatt egyébként számára nagyon nehéz – csipeszfogást, és elkezdett a tekintetével fixálni.
– Nem tudom elmondani, milyen érzés volt, mikor 4 évesen a gyerekem először a szemembe nézett.
De ennél sokkal több is történt. A terápiás kutyákkal töltött idő hatására javult Fanni mozgása, fejlődött a szem-kéz koordináció, egy idő után már nem ököllel simogatta a kutyát, hanem nyitott tenyérrel. Időközben Andreáéknak saját, vizsgázott kutyájuk lett: Fanni a spánielt fotóról választotta ki és nevet is ő adott neki. Kiki azóta a legjobb barátja: odahozza a ruhadarabjait, kiviszi a pelenkáját. Bár Andrea azt mondja, annyi a tennivaló vele, mintha lenne még egy gyerekük, felbecsülhetetlen a pillanat, aminek csak ő az állandó tanúja: látja, hogyan bolondoznak, játszanak együtt, hogyan adja a kutya szájába Fanni a falatot. Kiki egyébként a kommunikációnál is segít: mivel Fannit mindenhova magukkal viszik a szülei a horgászattól a Nagyerdőig, ha a járókelők meglátják a kutyát, szívesebben mennek közel Fannihoz is. – Emberek között kell lennünk, mert a gyereknek inger kell, attól fejlődik az idegrendszere. Jó levegőn kell lennie, látnia kell villamost, a Békás-tavat – mi így vagyunk vele. És nem érdekel, ha megbámulják Fannit. Nem láttak még sérült gyereket? Semmi baj. Akkor most legalább látnak.
Mi a legszebb?
Andrea szemén most először látszik a fáradtságba oltott és a könnyein is átlátszó, igazi öröm: – Ha újrakezdhetném, és tudnám, hogy ez vár rám, akkor sem mondanék nemet.
Bereczki-Csák Helga