Debreceni színpompa
Ezt is megértük, ötven éves lett a Debreceni Virágkarnevál, de még nem az ötvenedik, mert volt, amikor a pártbizottságon úgy döntöttek, hogy az idén iparosítunk, és akkor kimaradt a parádé; a közönséget azonban nem ez foglalkoztatta, hanem hogy milyen lesz a mutatvány, ha már kerek a szám. Bizonyára emlékeznek, az elmúlt évben a nagy hőség közepette éppen huszadikára gyűrűzött be egy olyan hideghullám, hogy kis idő után már senki sem vonult, csak a szivatóval indított virágkocsik száguldottak át a téren, az ideérkezett vendégek is csak keserűen legyintettek.
Az idén átestünk a cirkuszi elefánt másik oldalára, az évforduló tiszteletére a Teremtő bekapcsolta az égben lebegő összes hősugárzót, nem kímélve a vaskosabb öltözetű hagyományőrzőktől kezdve a súlyos népviseletben táncoló versenyzőkön át szinte senkit sem; nem véletlen, hogy az újfent dervisruhába bújó görögkatolikus metropolisz is feltűnően gyorsan végzett a kenyérszenteléssel.
Mi azonban rendkívül kényelmes helyzetben, egy eszményien lehűtött lakás erkélyéről bámultuk az eseményeket, mi több, párhuzamosan figyeltük a Duna és a DTV élőben sugárzott tudósításait is. Rögtön meg is jegyeznénk, hogy utóbbi társaság valami rejtélyes technikát alkalmaz, az eredetihez képest mintegy tízperces „spéttel” számoltak be az eseményekről, s míg nálunk már kilenc óra is elmúlt, a helyi média képein a Nagytemplom szerkezete még javában háromnegyednél járt.
Brit tudósok egyszer majd megfejtik a rejtélyt, bár a megválaszolatlan kérdések örökéletűek, mi azért valljuk be, elájultunk a koronás hőlégballon látványától – az utasokat viszont már korántsem irigyeltük –, és minden tiszteletünk a polgármester úré, aki talpig fekete öltönyben nyilatkozgatott a legvadabb naptámadáskor is, míg a helyi arisztokrácia tagjai csak óvatosan, demizsonokkal egyensúlyozva pislogtak ki a fedett lelátó alól.
Miután elvonultak a díszített bringások, nyomukban – akár az életben – a régi autós üldözőkkel, megkezdődött a menet a szokásos koreográfiával: koronás kocsi, díszlépés, nóta, áldásosztás, néptáncegyveleg. Mi ugyebár a még friss energiával előadott produkciókat láthattuk, gyorsan peregtek az események, majd a magát rekedtre üvöltő moderátor felszólítására, térkiürítést hajtottak végre az érintettek, magyarra lefordítva minden egyes salabakter táblástul, történelmi zászlóstul és püspököstül elporzott a Nagyposta irányába.
A vendégek sorát a sárkányokkal küszködő kínaiak nyitották, jelképezvén a kormány keleti nyitás politikáját, de komolyan, kifejezetten hangsúlyos volt a nem európai országokból érkező csoportok jelenléte. Aztán persze megérkezett az első színes-szagos mazsorett együttes a hozzávaló zenekarral; nem dolgunk megítélni produkciójukat, de lelkesedésük és az egyáltalán nem művi jókedv irigylésre méltó, arról nem is szólván, hogy a csöppségektől kezdve a menopauzás műkedvelőkig mindenki rophatja, és hát valljuk be, ha kivonnánk őket a műsorból, kevésbé lenne karneváli a forgatag.
Az első virágkocsi az National Instruments és az önkormányzat közös ötlete nyomán készült el, középpontjában Nigel a sas, akinek szemében web-kamerát helyeztek el, s egy furmányos okostelefonos applikációval erre fel lehetett csatlakozni, és akkor azt láttuk, amit a madár. Ha Pikó Sándor szakkommentátoron múlik, akkor itt véget is ér a nagyrendezvény, mert a jeles művész a modern technika és a karnevál eme ötvözetét ördögtől valónak tartotta, és hevesen tiltakozott a szakralitást ért inzultus miatt.
Mi inkább egy másik merénylet miatt aggódtunk, amit a helyi tévé házi zenekara követett el; Papp Rita Csovi, csovi Jasper című slágerét hasznosították újra némi Depeche Mode-ra hajazó hangszerelésben, mintegy aláfestő zeneként (?), szerencsére a közönség a föntebb említett üvöltöző konferansznak köszönhetően ebből nem sokat hallott. Nem sokáig sasolhattuk Nigelt, mert hirtelen betáncolt tizenvalahány Szandinak öltözött francia leányka baboskendős mintázatú pongyolában, s üdítő vidámságukkal felvillanyozták a nézőket, s lelkesedésüket az sem lohasztotta, hogy legalább háromszor közéjük lőttek valamilyen virágszirmot okádó fegyverrel.
Nincs karnevál olasz zászlódobálók nélkül – speciel tavaly mondjuk volt - és tényleg rossz lenne nélkülük; erő, férfiasság, látvány, tradíció, mi kell még? Rögvest utánuk érkeztek a kis színesek, kivirágos kivirradtig, ki ötkarikás ostorral, ki bevásárlókosárral, Dr Bubó és Ursula, babakocsik, nyugdíjas műértők, galibások, hortobágyi csikós és Szabó Gyula, illetve ez utóbbi kettő ötvözete. Majd bekövetkezett az orosz megszállás, a derék szláv táncosok a szokásos klisékből építkeztek; a hölgyek dacosan felszegett tekintete találkozott a vehemens muzsikok nézésével és hát a járásukban sem volt hiba, zene, tánc, koreográfia minden a helyén, ha ilyen csattanós díszlépésekkel meg lehetne verni az ellent, akkor most tényleg nem jó csecsennek lenni. Az orosz/szovjet hagyományokkal ellentétben amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak és lapzártáig nem tűnt el egy karóra sem.
Ugyancsak üde színfoltnak bizonyult a messzi Koreából érkezett táncegyüttes, s mivel nem állt minden táncos mögött egy belügyes, világos, hogy a déli tartományokból verbuválódtak; repertoárjukban gyakorlatilag minden előfordult, ami számunkra egzotikus.
A virágkocsikról szándékosan nem fecsegünk, részben mert már akadémikus jelleget ölt a mit értünk virág alatt, részben azok még javában megtekinthetők. A Debreceni Egyetem és a Testnevelési Egyetem közös járgányát is csak azért említjük, mert először vonult fel ilyen elektromos hajtású járgány a rendezvény történetében, másrészt mert Deutsch Tamást így kifaragva még senki sem láthatta, aki nem hiszi, nézze meg, és telefonáljon. (A cím is talányos – A sport összeköt – és némi töprengésre is késztet, főleg ha Mocsai Lajosra gondolunk.)
A közönségdíjas FAG kocsinál nyílván a moziélmény nyújtotta emlékek lehettek a döntőek, főleg a gyerkőcök unszolhatták a szülőket, mert ennél a kompozíciónál tényleg csak összesprézett robotokat láthatott a nagyérdemű, egy szerényebb temetésen még szárazvirágból is többet dob össze a rokonság. A katasztrófavédelem múlt századi prádés tűzoltókocsija és a nyomában haladó lószareltakarító közmunkás után némi szünet következett, s ezt kihasználva somfordált néhány migránsgyanús fekete-afrikai a térre öles sámándobokkal és szakajtónyi varangytartókkal, szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik, aztán a lehelet úgy is maradt, mert amit ezek bemutattak, olyan még nem volt ötven év alatt sem. Ennyi szaltót, bukfencet, pörgést még senki sem látott (próbálja meg valaki mindezt kövezeten), és akkor még nem beszéltünk a ritmusszekcióról; na, ez tényleg wilkommenskultur Debrecen részéről, dicséret érte a szervezőknek. Ha csak ők lépnek fel, már elégedett vigyorral távozhatott volna a Halközbe a szomjas közönség.
És akkor szóljunk már a német Stelzen-Art csapatról is, akik óvatosan tipegtek be gólyalábaikon – a villamossínek mentén azért nagyot lehetett volna zakózni – viszont olyan színessé tettek maguk körül mindent, hogy ha ez nem karnevál, akár semmi sem az. A különböző színekben pompázó varázsfigurák között volt óriás szárnyú pillangó, óriás szárnyak nélküli csiga és megannyi életre kelt óriásvirág. No, és ha volt orosz jelenlét, akkor miért éppen a törökök maradtak volna ki; a mintegy 250 fős tánccsoportból viszont alig tucatnyian érkeztek; vagy ennyire szűkös a büdzsé, vagy a többiek részt vettek a puccsban, és most házi őrizetben gyakorolnak.
A Silver Mazsorett környékén egy koncepciózus újításra rendezkedtek be, egy Aladdin történetet adtak elő, az eredeti történetből csak a dzsinn volt ismerős, pedig biztos ott volt a lámpás is, csak már fáradtunk. A korhű ruházat is rendben volt, a lefátyolozott szüzek, a selyembugyogós urak tiszteletreméltóan izzadtak le a mese végére. Az egyetlen kivitelezési problémára menet közben derült fény, a hölgyek melltartó helyett valami selyemgyolcsot tekertek felsőtestükre, csakhogy a nagy ugrabugra közepette működni kezdett a gravitáció. Így, mielőtt még a dzsinn szólásra emelkedett volna, a dúsabb keblű hölgyek java része fél kézzel csak arra koncentrált, hogy az említett ruhadarabok ne csússzanak egy kritikus szintnél lejjebb. A végére már tényleg összezsúfolódtak a produkciók, a magyar reformkornak hódolók is lejtettek egy látványosat, tiszteletét tette a szicíliaiak klánja, lassúztak egyet a csehek és egy meglehetősen kozmopolita koreográfiával képviselte Izraelt hat csinos hölgy és hat kopasz Moszad-ügynök.
Méltatlanul kevés dicséret illette a Cívis Ház Zrt. kocsiját, pedig talán az egyetlen olyan jármű volt, ahol a kompozíció nem törekedett a cég filozófiájának a megjelenítésére. Pikó művész úr Álom című alkotása nyílván nem a társaság jövő évi árbevételére koncentrált, hanem egy saját maga által vizionált jelenetet formázott meg, amibe bárki beleképzelheti a saját verzióját.
Összességében tehát nem volt nehéz túlszárnyalni a tavalyi eseményt, különösen, ha hozzáadjuk az esti, stadion környéki élményeket. Mégis, ha visszaemlékszünk majd az ötvenéves karneváli eseményekre, tartunk tőle, az hogy az előző estéken bemutatott 3D-és fényfestés ellopta a showt. Aki látta, annak ez marad meg felejthetetlen élményként. Talán majd 2017-ben más lesz, bár Debrecenben néha a jövő sem a régi.
Szalmási Nimród
