Valami mar belül
A számokkal könnyen lehet osztani és szorozni. S minek ide társadalomtudomány, ha az ember úgyis bábu? Bábu, mert élnünk kell. A Tesco gazdaságos termékei mellett haladunk el, miközben mégis mást szeretnénk meglátni a zavaró ricsaj közt. Fogyasztunk, mert nem mindenkinek terem gyömölcsöt a kertje, napellenzőt veszünk fel, mert az áruház fala nem mindig nyújtja árnyékát. A fogyasztói társadalom élő, bár egyre inkább megszokott képével köszönt ránk nap mint nap. A kisgyermek ebbe nő bele, az idős ennek veszi fel ritmusát: ő is telefonál, a gyorsbüféből rendel ebédet, miközben a kamasz egy utca sarkán várja összetörve napi adagját, mert érzi: terhére van a világnak. Bajban a magyar felelőst keres. Megyünk az utcán, észrevesszük a nálunknál különbözőt, mégsem gondolunk semmire. Főleg, ha egyedül vagyunk. A mellettünk állónak panaszkodunk, de így, csak megyünk tovább, vagy egy pillantást vetünk oda. A különbözőséget észrevesszük, de hol vannak a hasonlóságok?
Így fogyasztunk mi
A fotókiállítás mindhárom része összefügg. Érdemes először az Így fogyasztunk mi című vonulatot megtekinteni, ugyanis társadalmunknak ez az alapja: a többi ebből alakul ki. Az áru vonalkódjába éppen most lép bele Éva, a teremtés csodája, a nő, aki boldogan tekint egyik örömforrására, a vásárlásra. Szegény buta (mondják neki sokan) nem tudja, mennyire be van csapva. Életvitel, megszokás, vagy csak egy tényleges látszat, amit meg kell tartani... ezért vásárol ő. Az már a társadalmi hierarchia részét képezi, hogy miért pont ő engedheti meg magának, hogy mindenből a legjobbat vegye meg. Mert talán meghozta már ezért a saját maga áldozatát?
Hol rontottam el?
Valódi ellentmondás ez. A modellek mindig egyet sugalló tekintete egy fiatal lányéval találkozik össze. A lány anyja mellett áll, fogja szülője kezét, úgy, ahogyan tanították neki. De közben már marja valami belül: miért pont olyan lett ő, amilyen... Boldogságkeresése ott, abban a pillanatban, a plakátot bámulva, valami egészen más irányba indul meg. Önmagára már nem tud hallgatni, annyi hatás éri egy nap alatt. Később magát megismerni nem is akarja már.
Tudja jól, az emberi természet egyik legnagyobb tusáját, a magával való szembesülést ezzel elkerülheti. Még mindig valódi ellentmondás ez. A modell jól érzi magát a tengerparton. Barna, és gyönyörű a bőre, ám a kirakaton túl valaki a halálát várja, és gondol valamire. Talán épp eddigi életére, amivel előrrébb ugyan nem jut, most mégis ezt kérdezi: hol rontottam el, miért lettem otthontalan?
Aki szegény, az a legszegényebb
A középen húzódó állvány képei a debreceni befogadó állomás lakóinak arcát ragadja meg. Mert a fotóművészet hiába a pillanat művészete, most egy folyamatot örökít meg. Nem is gondolnánk, a gazdasági válság mennyi menekültet kényszerített hazánkba egy jobb élet reményében. Mennyi azon gyermek száma, akinek el kell fogadnia egy új környezetbe való beilleszkedés tudatát. És még ezek mellett áll a rendelet, miszerint azután, hogy a menekültek kérelmüket beadták, egy évet kell várniuk, hogy munkát vállalhassanak. A debreceni befogadó állomás értük van. Itt, a táboron belül lehetőség van arra, hogy ezek az emberek elindulhassanak egy újabb úton, egy jobb élet reményében. Addig maradhatnak itt, ameddig lelkileg fel nem épülnek, ameddig nem találnak új otthonra, ami már a sajátjuk lesz. Mivel több ország népe lakik együtt ezen a helyen, tanulnak itt különféle nyelveket, sportolnak, hiszen a sport az egyetlen nyelv, amelyet mindannyian értenek, még szavak nélkül is.
Kevésbé látszik a jövő
József Attila mondta: Aki szegény, az a legszegényebb. Ő tudta: nem csak a pénztlenségben szegény az ember. Mivoltában, élni akarásban is lehet szegény. A Kurt Lewin Alapítvány által hozott anyag emberek arcait állítja egymás mellé. Megtörtek, de mindannyiukban egy múlt történése érződik. Jövőjüket kevésbé látni. Emberek, akiknek voltak álmaik, egyesek meg is valósították ezeket, de később, egyszeriben mégis mindenüket elveszítették. Indulat, düh, vágy egy felé vezet: a tekintete marad meg mindenkinek, amely majd mindenki számára megsúgja, mi volt az ő igazi bűne. A lány 12 évesen volt először részeg. Később függő lett, drogozott. A lány, aki előtte versenyszerűen jégtáncolt, éltanuló volt, egyszeriben véget vetett jókislány szerepének. Megköszönte szülei korlátozó szerepét, és mindent eldobott. Most elvonón van, hálás, mert találkozott egy fiúval, aki egy éve tiszta. Számára ő a példakép. A lány most múlt 18 éves. A nő teste kanyarulatokban mozog. Sugall valamit. Nyitott, ám tekintete zavart, mégis: mélységig értelmet sugárzó. Kamaszként rengeteget tanult, kutató akart lenni, ám ösztöndíjat nem kapott. Csalódott, kétségbeesett, majd testét bocsátotta áruba. Azóta egyetlen érékének a testét vallja.
Bogdán Szilvia
