Ajtó bezár, inger kizár: az egyedüllét gyönyörűsége
Vége a karácsonyi forgatagnak, elment a család, elfogytak az ételek. Elég volt. Túl sok volt. Visszatér a régi kerékvágás, itt a hideg, magányos, sötét, szürke január. Végre egyedül vagyunk. Vagy mégsem ennyire örömteli ez az érzés?
Az ember társas lény, gyakran mondják. Kapcsolódni szeretnénk a másikhoz, tartozni valakihez. Kapcsolódni úgy, hogy érintünk, beszélgetünk, pötyögünk. Mindegy csak érjen valami külső inger, amely által nem érezzük, hogy egyedül vagyunk. Vajon tényleg ennyire félelmetes az egyedüllét?
A magány és az egyedüllét nem ugyanaz.
A magány ürességgel jár, kitöltetlen, csendes űrrel. Attól függetlenül, hogy az ember társas lény, az egyedüllétre is szüksége van. Mindkettő ugyanolyan fontos. Fontos figyelnünk magunkra, a jelzéseinkre. Eljön az idő, amikor besokallunk. Amikor csend kell, amikor egyedül szeretnénk lenni. Nem kell inger, nem kell érintés, nem kell hang. Csak csend, és semmi más. Azért, hogy halljuk meg végre magunkat. Azt a belső hangot, amelyet a nagy zaj, a külvilág elnyom. Végre találkozhatunk önmagunkkal. Sokáig nem kerülhetjük el ezt a magunkra figyelést, mert a testünk jelez. Ne feledjük, amikor a test jelez, akkor a lelkünkben valami baj van. Azért jelez, hogy figyeljünk magunkra.
Vannak olyanok, akik nem szeretnek egyedül lenni. Amint hazaérnek, bekapcsolják a rádiót, a televíziót, nyomkodják a telefonjukat vagy a számítógépet. Mindegy, csak ne legyen csend. Ne hallják meg a gondolatokat, a belső hangot, aki szólni akar. Miért lehet ilyen rémisztő a csendes egyedüllét?
Egyedül lenni, ehhez erő kell. Az egyedüllét örömének átéléséhez nagyfokú önismeret, integrált személyiség kell.
Ismernünk kell gondolatainkat, félelmeinket, szorongásainkat. Ismernünk kell a gondolatok eredetét, tudnunk kell azt, milyen érzéseink vannak, és mikor érezzük őket. Felismerjük automatizmusainkat, mintáinkat, amelyeket úgy követünk, hogy át sem gondoljunk, miért tesszük ezt. El kell viselnünk és megértenünk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és bizony ennek ellenére is szerethetjük magunkat. Nehéz szembenéznünk a tökéletlenségünkkel, hogy valamit rosszul tettünk vagy esetleg megbántottunk valakit vagy minket bántottak. Ha egyedül vagyunk, szembenézünk önmagunkkal. Elgondolkodunk tetteinken, reakcióinkon, mások reakcióin velünk szemben, és mások tettein. Felismerésekre juthatunk magunkkal és másokkal szemben. Azonban ez lehet megterhelő. Fájhat. Nagyon. De ne keseredjünk el, senki sem tökéletes. Tényleg senki sem.
Gyakran énidőnek nevezik azt az időtartamot, amelyet csak magunkra szánunk, Gondolkodjunk el, mennyi idő az, amelyet csak magunkra szánunk, minden inger nélkül. Menjünk el, sétáltassuk meg a kutyát, vagy csak sétáljunk egyet. Vegyünk egy hosszú, forró fürdőt. Adjuk meg a módját a befelé fordulásnak. Relaxáljunk sokat, amely kiegyensúlyozottá tesz bennünket. Kapcsoljuk ki akár egy fél órára is az internetet vagy akár az egész telefont. Csak az az inger érjen bennünket, amely feltétlenül muszáj. Így végiggondolhatjuk, mi történt velünk, mit tettünk jól, mit tettünk rosszul. Megláthatjuk, milyenek vagyunk.
Természetesen az egyedüllét iránti igény is ölthet irreális mértéket.
Az elszigetelődés a szociális kapcsolatok minimalizálódásával jár. Ez a helyzet kialakulhat önként vállalva, de az élet is hozhatja úgy, például ha gyermekünk született, vagy munkanélkülivé válunk, vagy akár betegségből való felépülés miatt. Azonban az önként vállalt szeparáció gyakran utal valamilyen mentális problémára, úgy, mint a depresszió vagy más szorongásos zavar. Úgy tűnhet, nem vágynak kapcsolatokra, intimitásra, közelségre, de ez nem így van. A valódi emberi kapcsolat, a szeretet, az odafigyelés alapvető emberi szükségletünk. Mindenkinek szüksége van rá. Ez a mi üzemanyagunk ebben a világban. Ezzel élünk túl.
- FGYN -
