Isten, szex, Alföldi

civishir.hu

2015.03.31. 14:48

Isten, szex, Alföldi
Fotó: szalon.rozsavolgyi.hu

A téma felért egy vért is fakasztó orrbavágással. Bereczki-Csák Helga írása

Hirdetés



Az álmok hintaszékéből idejekorán ugorjunk ki, mielőtt még megcsalna a csicsíja-babája: a debreceni közönség nem a színdarab miatt töltötte meg színültig egymás után kétszer a Lovardát, hanem mert Alföldi Róbertet látni jött. Hát hogyne! Filmet is nézünk Woody Allen, Al Pacino, de még Vad Katalin miatt is – és az élményből ritkán szokott sokat levonni az, ha a vásznon a nézői igény emelte tarka tojáshab egész hamar megrepedezik, majd darabjaira hull. Tolerálható fogyasztói sekélyesség ez: a sztori és a színész jóságának egybeesését azért várjuk el ritkán, mert ezen a téren ridegtartásban nevelkedtünk; elvétve adódott kényeztető pillanat.

A művészet, ami megeszi vacsorára saját tárgyát egyszerűen azért, hogy az ne takarja ki az művészt, legalább olyan veszélyes vállalkozás, mint konnektorba pisilni. Vagy főbalekként belehal az ember, vagy hős lesz, és elmondhatja, hogy ezt is megcsinálta.

Alföldi Róbert és Jordán Tamás Debrecenben láthatóvá vált, a darab viszont veres fejjel mindvégig tátogva kapkodta körülöttük a levegőt, mert kevéske volt hozzájuk. Pedig a téma felért egy vért is fakasztó orrbavágással: tud-e beszélgetni úgy két értelmes ember viszonylag hosszú időn át válogatottan súlyos témákról, hogy a meggyőződésük, a hónuk alatt szorított sorsuk merőben eltér egymástól? Van-e vitakultúránk? Érvrendszerünk? Vagy csak elordibálunk egymás mellett? A Mark St. Germain által írt Az utolsó óra erről szól: Alföldi megtért vallásost játszik, Jordán ateistát – mindketten a másik igazságának megveszekedett ellenségei, emellett törékeny lelkű géniuszok. A hit mentén vitáznak történelemről, humorról, rákról, nemiségről, zenéről, agyról és lélekről. Éppen ez a baj a darabbal: túl sokat akar – ilyen tematika mentén reggelig kellett volna tartania az előadásnak, és garantálható, hogy a közönség nagy része bizony el is hallgatta volna reggelig az igét arról, hogy a halál után miért mérik meg a megboldogult szívét, vagy arról, hogy sétakocsikázás közben sosem jut eszünkbe Isten, bezzeg ha a sínek közé szorul a kerék, és jön a vonat…

Sigmund Freudot a Kossuth-díjas Jordán Tamás olyan hitelesen hozza, hogy legszívesebben kérnénk tőle öt percet azon a kanapén. Akár ne is mondjon semmit, csak engedjen beszélni. Csak nézzen! Csak értsen... A világhírű pszichoanalitikus itt már kötekedő, morcos, a végét járja; s mikor az élet megnyomja a leszállásjelzőt a buszon, elkezd attól félni, amit nem tud itt hagyni. Véleményt, gondolatot, tudást, na meg azt, amiről nem beszélt soha. Pedig a lényeg valójában abban van. És Jordán ezt az ősi misztériumot jó érzékkel közvetíti: hogy lehetsz te bárki – tudós vagy főisten –, amíg csak egyetlen egy titok is van, a világ titka nem fejthető meg.

Rajtam az Alföldi-vonat most ment keresztül másodszor. Először 2013 augusztusában. Akkor három napig bujdokoltam, mert a 30 éves évfordulóra általa rendezett István, a király nekem nagyon-nagyon tetszett. (A királydombit és a csíksomólyit is láttam; mindet tévében). Aztán elolvastam az Alföldi-értelmezés témájában vagy húsz kritikát és ötszáz kommentet, mire rájöttem, hogy ezzel a véleményemmel baromi ciki vagyok. Az eltelt másfél évben pedig arra jöttem rá, hogy kit érdekel.

Hiszen kíváncsi lettem közben az emberre, mert azt láttam, hogy kíváncsi az emberre. Hogy itt nem egy kísérletező kedvű újítóról, egy, a klasszikus értékeken tótágast állva viháncoló önjelölt zseniről vagy a történelmi hagyomány megcsúfolásáról van szó, hanem bátorságról. Aki húsz éve nem a kritikusoknak és a színészkollegáknak, hanem a nézőnek rendez. Egyszerűnek, nagyjából olvasottnak, de avatatlannak: mondjuk nekem. Nekem, aki a maga fogságából való kiszakadásért megy színházba, és nem azért, hogy utána álmatlanul forgolódjak itthon az interpretáció esetleges vakvágányai miatt. Egyébként is: akit megzavar egy gazdag eszköztár Alföldi-féle szabad használata, annak köze csak az avas szalonnához van, mert azt megszokta. Sose értettem, miért nem lehet színházba menni úgy, hogy mindenre felkészülök, bármi jöhet, kinyitom az agyam, gyere be.

Debrecenben Alföldi a színpadon egyszerre volt Raszkolnyikov, Faust, Rómeó és Oscar Wilde: volt sötét, volt gazdag, volt gyilkos, volt játékos. Mindvégig nagyvonalú. És amikor a homoszexualitás került szóba a darab szövege szerint, nem rezzent az arca. De a nézőtér felett megdermed egy pillanatra a pók a falon. Egy 73 éves legendát láttunk a színpadon, aki a kisujja mozdításával is alkot. És egy 48 éves színész-rendezőt láttunk a színpadon, aki örömmel él. Szóval buzi, aki mondja.

Hirdetés



Hozzászólás

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés